A pszichológusomtól házi feladatba kaptam, hogy mantrázzak magamnak olyan mondatokat, amik a negatív beidegződéseimmel ellentétesek. Mármint az alaptalan, pusztán önsorsrontó paráimat kell felülírnom a pozitív megfelelőjükkel. Ez idáig oké, amint jön egy rossz, bosszantó gondolat, elkezdem áthangolni magam.
Csakhogy épp akkor kapom ezt a feladatot, amikor meghalt ez a lány (nő, de nekem mindig lány marad), s hallom, tudom, ő is ilyen pozitív gondolatok segítségével próbálta leküzdeni a betegségét. Már úgy tűnt, vissza is fejlődött a tumor és majdnem meggyógyult. Sokat jár a fejemben a halála (még inkább az élete), aztán a matrázás is, itt vergődök a kettő között... hogy legyenek így pozitív gondolataim? Neki is voltak, azt' mire ment vele?
Egyébként épp mostanában kezd igazán értelmet nyerni, hogy pszichológushoz járok. Érdekes, kb. 2 és fél évvel ezelőtt azért kezdtem el, mert hurcolhatatlanul nehéz terhek nyomták a lelkemet. Nem tudtam, hol a fonal eleje és vége, csak egy nagy gubancot láttam, és azt éreztem, nehéz nekem az élet, nagyon nehéz. Szorongok, feszengek, gyakran indokolatlanul. Látszólag legalábbis indokolatlanul. Az első pszichológusommal egy év leforgása alatt eljutottunk oda, hogy a felállított célok közül egyet-kettőt sikerre vittünk, máig sem tudom pontosan, mekkora része volt abban a terápiának, és mekkora más körülményeknek. Mondjuk, hogy az egész együtt segített. Aztán megörültem a változásoknak és egyre kevésbé lelkesedtem a dokimért. Fogalmazzunk úgy, kölcsönösen rájöttünk, hogy az ott nincs tovább.
Úgy kilenc hónappal később, 2-3 pánikroham után mentem el a jelenlegi pszichodokimhoz. Szerencsére rohamom azóta sem volt, a pszichológus viszont maradt. Ma már egészen más természetű problémáimhoz kapok tőle segítséget. S pár hete vettem észre, más szintre ért a kapcsolatunk, azaz a közös munkánk. A gyerekkori sérelmek feldolgozása és az abból származó életminőség-javulás is nagyon fontos volt, de tény, hogy most valami egészen más, lelkesítő szakaszba léptünk, s nem tudom, miért, de ezt érzem a terápia igazi értelmének. Eddig a múlt szemetesládáját ürítgettük, most meg már azzal foglalkozunk, hogy a jelenemet és a jövőmet hogyan tudnám legkevésbé elcseszni. Szokatlan érzés, de most az is boldoggá tesz, hogy hétről hétre mehetek és részese lehetek ennek a folyamatnak.
