Amint meghallottam a hírt Albert Györgyiről, kaptam a telefon után.

Először megnyugtatott, aztán elszomorított a beszélgetés. Beleszőtt néhány megjegyzést arról, hogy A. Gy.-nek sem segített senki, azért nem tudott meggyógyulni. Nem volt kellemes hallgatni, egyértelmű célzásokat tett, hogy úgy érzi, mellette sem áll/állt senki. Nem először hangzott el a szájából, de minden alkalommal hidegzuhanyként ér. Mostanra már szomorúsággal vegyes ürességet érzek, mert remény sincs, hogy meglássa, mennyi mindent tettünk, mennyi mindent feláldoztunk, s javulásnak jeleit sem láttuk, sőt.
Egy olyan állapotban ítél meg másokat, amilyenben nem tud. Az orvost, akinek pénzt kell dugdosni a köpenyzsebébe, hogy fogadja egy órára, isteníti. A gyerekeiben meg csak ellenséget lát, akármit is tesznek.
Most sem őt szeretném bántani. Csak zavar, hogy gyakran hallom, olvasom, hogy a depressziós emberek egyre mélyebbre csúszásáért a környezetük a felelős. Egyrészt egyetértek, mert oda kell figyelni egymásra, és megtenni, amit lehet. Másrészt úgy érzem, megtettem, és mégsem változott semmi, legalábbis jó irányban nem. Igaz, ehhez nem csak a betegség, hanem más személyiségjegyek is kellettek.
De most épp jobb időszakot él. Ráadásul szerintem pont attól, hogy többet van egyedül, mint korábban, ami erősen ellentétes a fenti elmélettel.