Jövő szerdán kezünkben lesz új és egyben első saját otthonunk kulcsa. Most tudok először igazán örülni a lakásnak. Most, hogy vége az ügyintézés javának, és hogy minden terv szerint alakult. Most, hogy nagy szerencsénkre épp akkor folyósították a hitelt, amikor gyenge volt a forint. Most, hogy nagyjából belőhető, mennyi lesz a törlesztőrészlet, és nem rémültem halálra tőle.
Kezdek ráhangolódni eddigi otthonunk elhagyására is. Főleg nekem nehéz, mert én laktam itt folyamatosan az elmúlt 8 évben, de ha úgy vesszük, hogy Drissel közösen alakítottunk ki szinte mindent, akkor azért biztos neki is fájni fog a szíve. Bár egyre több jele van, hogy mire költözünk, már nem fogunk nagyon sírni. Be kell ismernem, kinőttük ezt a lakást, változtak az igényeink, úgyhogy egyre több bajunk van vele. A elválás megkönnyítendő tegnap még gyorsan leszakadt a redőny (már ki tudja, hanyadszor), és orrán-száján dől a víz a csapból... Újlakás-illatot szeretnék, sosem használt fürdőkádat, külön hálószobát, gardrób szekrényt, firkamentes liftet és reggeli napfényt.
Azért fáj ám! Nagyon szerettem, sőt mi több, imádtam ezt a környéket. Az utcákat, a házakat, a város legjobb aszaltszilvását és legjobb pékségét, a piacot, a "mindenittvanegyköpésré"-t, meg persze azt, hogy mindössze 10 perc séta a munkahelyem.
Ja, és egykor imádtam a Millenáris Parkot is. Hm-hm, így múlik el a világ dicsősége.
Folyt. köv.