Emlékszem, amikor a Titanic filmváltozata a mozikba került, egy kritikus mindössze annyit írt a több mint három órás moziról: "Elsüllyedt."
Körülbelül így vagyok én is a regényekkel. Nem a könyvekkel, a regényekkel. Azok közül sem minddel, mert volt már sok, olvasósabb éveimben, amiket alig tudtam letenni, de sajnos az a gyakoribb, hogy a végére érve egy mondatban össze lehetne foglalni a történetet. Legszívesebben elővennék egy tollat és meghúznám a szöveget, biztos szakmai ártalom. Mert kit érdekes 12 oldalon keresztül, hogy a főszereplő milyen mozdulattal bontotta ki a csomagolásból a sajtot, amit aztán milyen szögben helyezett a két szelet milyen magos kenyér közé, letört-e a körme, miközben elkészítette a reggelit, és különben is, a szalvéta, amibe a szendvicset csomagolta, még a dédnagymamája kopott komódjának legfelső fiókjából származott-e, ahol a műfogsor-ragasztó mögött a dugi csokikat tartotta az unokáknak... Brrr. Van, amikor ezeknek az információknak értékük van, de sokszor csak töltelékek.
Erről meg az ugrott be, amit egyszer Lang Györgyi színésznőként mondott a színházról, vagyis az, hogy onnan lehet tudni, hogy elkezdődött az előadás, hogy más hangon beszélnek a színészek. Vagyis vannak, akik annyira erősen koncentrálva akarnak regényt írni, hogy az tényleg regényre hasonlítson, aztán csak egymásra halmozott jelzők és határozók halmaza lesz az egész. Vagy én vagyok már nagyon az internet gyorskattintós, könnyen információhoz jutós világára hangolva, ahol két gombnyomás visszakeresni, amit 3 hete olvastam, és a Tovább gombbal át lehet ugrani a nem kívánatos részeket?
Egyébként nem minden könyv ilyen. Még olvasósabb időkben szerettem a pszichológiai, szociológiai témájú műveket, az életrajzokat, az interjúköteteket, s jó néhány regényt is.