Lángol az ágy a homlokától, 39,1 a láza. Amikor ébren van, szépeket mond nekem, amikor alszik, azon gondolkodom, mennyi klassz dolgot hozott az idei év. Az elmúlt hónapokban sok minden megváltozott, megismertünk új embereket, és ha jobban belegondolok, olyan társaságunk lehetne, amilyenre mindig áhítoztam. Ők tényleg a barátaink lehetnének, és mégsem túl szoros a viszony. Összejárhatnánk, de nem nagyon tesszük, mert senkinek nincs rá ideje. Csak úgy hébe-hóba, félévente, vagy ritkábban. Nem jó ez így. A jövő év feladata lesz, hogy tudjuk élvezni, amink van, és meg tudjuk valósítani, amink lehetne, mert csak a karunkat kellene kinyújtani érte.
Új lakás, erős kötelék, mély kapcsolat, szimpatikus, új és régi emberek a környezetünkben. Több időt kellene tölteni a szülőkkel is, megajándékozni őket unokával, ilyesmi.

Aszpirin, 38,9 °C, negyedórával később 38,7. Alszik, és míg csendben pötyögök mellette a laptopon, rengeteg minden kavarog a fejemben. Exek egykor elhangzott mondatai visszhangoznak. Kollegák telefonhívásai; kérdezik, hogy vagyok, aztán mintha meg sem hallanák, olyan válaszokat adnak.
- Néha olyan köhögőroham jön rám, hogy majd' megfulladok.
- Aha, az jó.
- Néha a tüdőm is fáj.
- Oké, örülök.
Vajon miért hívnak fel, ha nem is érdeki őket?

Vagy a vidéki rokonság. Péntek este szólnak, hogy szombat délelőtt jönnek. Hát, nem a legjobb, mi épp betegek vagyunk, az ágyból is alig kelünk fel. Meg sem hallják. Pakolok, takarítok gyorsan, anyósék bevásárolnak, hogy legyen mivel megkínálni a vendégeket. 2 órát, 180 km-t utaznak, hogy hívatlanul beállítsanak, és semmi, csak ülnek, néznek maguk elé, egy árva mondatot nem mondanak. Nem kérdezik meg, hogy vagyunk, nem kérdeznek az új lakásról sem. Ha nem érdeklődnénk erről-arról, egyáltalán meg sem mukkannának. De akkor miért jönnek? Én ezt nem értem.

38,3 °C, alakul, talán reggelre rendbe jön.