A családi karácsonyozás új stádiumába ért. Mondhatnám úgy is, elszakadtunk a szokásoktól. Még csak a bemelegítés zajlott, amikor egyszercsak azt vettem észre, hogy a balhé már kitört, de én nem vagyok benne. Érdekes, ilyen szemszögből még nem láttam ezt a helyzetet, mindig aktív szereplője vagyok a családi összecsapásoknak. A fő mumusként számontartott vendégséget így viszonylag jól megúsztam, de a nap további része tartogatott még meglepetést, és nem azt a fajtát, ami Jézuskával áll összefüggésben. Anyám rosszat szólt, én magamban fortyogtam, Dris pedig nem hagyta annyiban. Pontosabban kiakadt, mert - ahogy ő mondta - amióta csak ismer, kiteszem a lelkem anyuért, ő meg csak bánt. Dris ezúttal bekeményített, addig nem engedi haza anyut, amíg nem tisztázzuk, amit mondott.
Vitáztunk, fel is emeltük a hangunkat, Drist néha úgy kellett visszafogni. Szokatlan vége lett: én nem sírtam (nem is értem), anyám viszont igen. Talán még elnézést is kért, hogy elrontotta a karácsonyt. "Áá - mondom - csak a szokásos."
A baj csak az, hogy tényleg durvát mondott, megint egy durva sebet ejtett a lelkemen, és a probléma a beszélgetés végére is megmaradt. Nem az a bocsánatkérős kategória.
Amikor végül elment, Dris magába öntöt két üveg sört. Nem szokott, de most megértem.

Írom a bejegyzést, ő már alszik mellettem. Megérdemli, mert ma spontán meg is küzdött értem a sárkánnyal. Kicsi hősöm!