, ülök a villamoson, kezemben az éppen aktuális könyv. Felszáll egy srác, és megáll velem szemben, az ülésem közelében. Olvasok, de a szemem sarkából látom, ahogy ereszkedik a nyaka; mindenáron szeretné megnézni a könyvem borítóját. Nem tudom, miért akarják tudni az emberek, mit olvasnak mások. Már a térdét is behajlítja, de még mindig nem jó a szög, hát segítek neki, felé tartom a borítót. "Kösz", mondja, s zavarba jön. Összemosolygunk. Aztán még kétszer összenézünk, nálam valamivel fiatalabb lehet, értelmes szemű, ápolt srác. Nem történik semmi, de látom rajta, hogy próbál lazázni, hanyagul zsebre vágja az egyik kezét, és időnként lopva rám néz.
Jönnek sorban a megállók, talán kettőt hagytunk már el, amikor nyílik az ajtó, s felszáll egy fiatal anyuka iskolás korú kislányával. "Csókolom, Zoli bácsi!"- szól oda a kislány a srácnak. Varázsszó, de tényleg, a srác, mintha egy pillanat alatt kicserélődne. Kihúzza magát, komoly arcot vesz fel, és (ez kész!) odalép a lyukasztóhoz kezelni a jegyét, pedig már hosszú percek óta utazik. Persze, kell a tekintély, na meg a példamutatás. A lyukasztótól már nem ugyanoda áll vissza, eltűnik a villamos végébe. Pár megállóval később látom az ablakból, hogy a srác és a kislány ugyanott szállnak le, és mennek át a zebrán, egy iskolaépület irányába.