Gyűlik bennem a piszok, a kisöpörnivaló. Jó lenne kibőgni magam, itt is van a szemem sarkában az első könnycsepp már napok óta, de sehogy sem akar kigördülni.
A gond most egészen újszerű, hozzám közel és kevésbé közel álló embereknek kellene megmondanom, mi a problémám velük, mi esik rosszul tőlük. Nem akarok blogban célozgatni, másnak panaszkodni, még akkor sem, ha egyébként jól esne, mert most kevésnek bizonyulna, nem oldaná meg a problémát. Márpedig meg kellene oldani, úgy nem hordoznánk magunkkal évekig.
Ebben nem vagyok jó. Nem tudok még időben, de szenvedélymentesen visszajelzést adni. Párkapcsolatban igen, amúgy nem. Dicsérni igen, kritizálni annyira nem. Vagy kifakadok és elég erős kifejezések hagyják el a számat, és azzal magammal teszek rosszat, vagy nagyon meghunyászkodom, és még azért is én kérek elnézést, hogy ők a lábamra léptek.
Ha lenyelem az egészet és inkább csak magamban fortyogok, előbb-utóbb hatalmasra dagad a probléma, és szétdurran, akkor pedig jogosan kérdezik majd: nem lett volna jobb nyíltan kommunikálni? De, dehogynem. Csakhogy - mint olyan sok minden - ez is kettőn múlik. Az adón és a vevőn.
Olyan kevesekkel lehet őszinte az ember...