Imádom azokat a spontán kialakuló beszélgetéseket, amik valami egészen másnak indulnak. Történetesen ez a mai: angol tudásom tesztelésének. Egy középkorú hölgy ül az asztal mögött, és elvileg felméri, mennyi hiányzik még a célomhoz, s tanácsot ad, milyen úton haladjak. Most látjuk egymást először, késő este is van, ő pedig szívességet tesz, hogy meghallgat. S ahogy mélyülünk bele a bemutatkozó szövegbe, egyre kíváncsibban kérdezget. Egyre érdeklődőbb, aztán egyszercsak félredobja az angolt, és magyarul buggyan ki belőle, hogy micsoda világban élünk, már a fiatalokon sincs mit irigyelni, nekik sem olyan könnyű, ésatöbbi, ésatöbbi. Az mellékes is, hogyan jutottuk el idáig a társalgásban, de ettől a ponttól igazi beszélgetés kezdődött, érintve irodalmat, újságírást, gazdasági válságot, bankszektort, gyereknevelést, Amerikát, az agymosást és a túlzott fogyasztást. Igazán jól esett. Amúgy is bírom az ilyen nőket, azokat a középkorúakat, akikben van valami nagyvilági, valami érdekes nyitottság, vagy nem is tudom, mi lenne a megfelelő kifejezés rájuk. Különös ismertetőjelük, hogy érdekes (meglepően vagány) a frizurájuk, korukhoz illően jól öltözöttek, de egyéniségek is. Többnyire rekedtes a hangjuk, jó a dumájuk, szokatlanul kiegyensúlyozottnak látszanak, és még csak véletlenül sem szabóilonának vagy kovácsmarikának hívják őket, sokkal inkább Hédinek, Grétának vagy Zsófinak.