Amit nagyon sajnálok, hogy nem igazán van barátnőm. Nem jött ez még sosem össze, és tudom, hogy nekem sincs meg minden jó tulajdonságom ahhoz, hogy simán menjen az ügy, de valahogy minden kísérlet máson bukott el. Főleg azon, hogy én sokkal (és itt a sokkalon van a hangsúly) többet adtam, mint amit kaptam. Ha jobban belegondolok, ez a befuccsolt szerelmi kapcsolataimban is szerepet játszott, de azt most hagyjuk.
Szóval van ez a furcsa, főleg női tulajdonság, ami valami mérhetetlen egoizmussal párosul... hogy akár jó, akár rossz történik velem, ha megosztom velük, csak rossz mondatokkal tudnak reagálni. A másik helyzetének átérzésének még csak csírája sem bukkan fel, de tényleg. Amikor milliószor hallgattam meg az ő gondját, baját, szakításait, pánikjait, de ha én fordulok hozzá valamivel, akkor hűvösen csak annyit mond: "Nem tudom, én miért kezelem ezt jobban." Miért? Te jobban kezeled? Ez újdonság. Múlt héten te sírtál, most miért ne lehetne nekem valami bajom?
Vagy amikor friss szakítás után az ő válán pityeregném ki magam, de csak annyit mond, ő ehhez a nyavalygáshoz nem asszisztál. Oké, hogy majd 2-3 hét múlva ilyet mond, de amikor össze van zuhanva az ember, a barátnő esetleg meghallgathatná és hagyhatná, hogy a fájdalom hevében egy kicsit gyenge legyen és kevésbé tudatos és elemző.
Aztán van olyan is, aki, ha rossz passzban vagy, azzal jön, hogy mindig csak nyavalyogsz. Ha meg valami jó történik és azt elmeséled neki, odaböki, hogy "na ne dicsekedj már". Nem tud együtt örülni veled.
Egy szuszra elpanaszoltam ezt két férfi barátnak, és bólogattak. Ismernek egy ideje, nem is felületesen, és kívülállóként is ugyanígy látják az én egykori barátnak hitt barátnőimet. Érdekes megerősítés ez, kicsit ijesztően realisztikus is. Az meg szomorú, hogy szerintük is a nők barátsága működik így, a férfiak sokkal jobban kiállnak egymás mellett és számíthatnak a másikra.