nekem egész gyerekkoromban, hogy "ne hintázz a széken, kislányom, vagy legalább vedd ki a körzőt a szádból", én persze hintáztam, nem is értettem, mi ez a bizalmatlanság, tudok én magamra vigyázni. Észre sem vettem, hogy ez a szokásom máig megmaradt. Görgős irodai székeken persze nem lehet (legalábbis én nem tudok, bár lehet, hogy az az igazi kihívás), de ha egyszer valaminek négy lába van...
No, így történt, hogy a minap majdnem megnyiffantam. Nem lett volna szép látvány, jó véres, cafatos viszont igen. Egy hetedik emeleti, padlótól plafonig üvegablakos teremben, kb. 1 méterre az ablaktól háttal hintáztam, aztán egyszer csak megcsúszott a szék vagy az asztal, már nem is tudom, én meg vad kapálózásba kezdtem, hogy visszaszerezzem az egyensúlyomat. Nem volt annyira könnyű, mint anno általános 6.-ban. Lepergett előttem életem filmje, és mint mindig is sejtettem, az egyik felében az internet előtt ültem szinte mozdulatlanul, másik felében meg anyámra vártam valahol. Szent Péter, látva ezt a mozit, ásított egy nagyot és úgy döntött, ad még egy kis időt - hogy legalább a nyelvórát befejezhessem, ne maradjon félbe az olvasmány. Így nem állt bele a törött üvegtábla a tarkómba, nem tört el a gerincem, nem placcsantam szét a betonon a hetedikről kiesve.
Kislányom, ne hintázz a széken!