Gurulsz végig a Római-parton, és sorminta: fekete kutya, barna kutya, fehér kutya, foltos kutya, kis kutya, nagy kutya, vadászkutya... úgy húsz méterenként váltakoznak, de ugyanazt csinálják. Gazdi egy botot bedob a vízbe, a kutya beúszik, kihozza. Bedob, kihoz, bedob, kihoz, bedob, kihoz. Végelgyengülésig, vagy amíg le nem megy a nap.
Imádom nézni őket, amikor gondtalanok. Márpedig, ha bot van, azok. Ha bot van, minden van. A világ problémái egy pillanat alatt megszűnnek. Saját kutyát ugyan nem szeretnék, egyszer már leszerepeltem mint gazda. Azóta felnőttem és rájöttem, tisztelem és szeretem annyira őket, hogy ne én legyek a gazdájuk. De nézni, azt bármikor. Az a mindentbele harc, amit egy faággal tudnak vívni... ahogy ráharapnak, de csak a végénél, sosem a közepén... és el kell vonszolniuk haza, feltétlenül... az alacsonyabbak magasra emelik a fejüket, hogy az ág minél kisebb részen érjen le a földre... Meg kell zabálni őket!