Mária nap alkalmából felhívtam egy távoli, idős rokont. A beszélgetés pillanatok alatt érdekes fordulatot vett. Szelektálják (ő és a férje) a régi cuccaikat, hogy ha majd nem lesznek, ne okozzanak vele gondot senkinek... és találtak egy fényképalbumot, ami az apukám gyerekkori képeivel van tele. Gondolták, nekem adják, mert ha ők "elmennek", senki sem fogja tudni, kik szerepelnek a fotókon.
Nem is tudom, utoljára mikor örültem ennyire ajándéknak, régi cuccnak, bárminek. Tudni érdemes hozzá, hogy én a felnőtt apámról sem tudok eleget. Amikor megszülettem, az ő szülei már nem éltek. 7 éves voltam, amikor anyuval elváltak és elköltözött. Még párszor találkoztunk, egyszer egy egész nyarat a tanyáján töltöttünk az öcsémmel, máskor elvitt minket a Vidámparkba, de aztán egyre ritkábban és ritkábban keresett minket. Végül 17 éves koromban jött egy telefon egy vadidegen nőtől: apukám meghalt. Amíg élt, nem sokat, vagy szinte semmit sem tudtunk beszélgetni az ő családjáról vagy a gyerekkoráról. Foszlányokat kaptam el rokonok beszélgetéseiből, s úgy, ahogy összeraktam egy képet.
Ez a fotóalbum nagyon jól jött. Egyrészt érdekes kordokumentum, másrészt sokat enyhített azon, amit a családjáról sejtettem. Nem vagyok egy nagy családfa-kutató, sőt kicsi sem, de azért ez a minimális információ nagyon kellett a lelkemnek.
Az album bekerül a kincsek közé.