Tudom, milyen ellenérzések vannak sokakban Steiner Kristóffal szemben, de én mindig is bírtam őt. Nem mindig értettem egyet a dolgaival, de azt hiszem, mögé láttam, és tudtam, hogy sokszor csak megjátsza a libaságot, s mivel ilyesmi velem, sőt, ismerőseimmel is előfordul, nem tartottam megbocsáthatatlan bűnnek. Sokkal inkább figyeltem arra, milyen értelmes, kreatív, fantáziadús és felszabadult fiú.

Amikor elkezdte a Premier Plánét a Viván, én még néztem zenetévéket. Olyasmikre is emlékszem, hogy egy szintén Viván leadott interjúban derült ki, Kristóf szülei buddhisták és akkor ő is annak vallotta magát. Az Exit csak ritkán került a kezembe, de Kristóf filmkritikáit mindig elolvastam. S mivel a bulvárhírekben kevésbé követtem figyelemmel a vele történteket, szép lassan átalakult a róla alkotott, vivás képem, vagyis még pozitívabb lett. A rövid kritikáiból nem csak az derült ki, hogy remekül ír, hanem hogy egészen egyedi látásmóddal rendelkezik. Meglátott olyan dolgokat a filmekben, amelyek tényleg ott vannak, csak a hétköznapi ember nem is veszi észre. Kell ehhez egy Kristóf, aki ennyire érzi a popkultúrát és nyitott a mások által láthatatlannak tűnő részletekre.

Én sosem láttam értéket Paris Hilton-ban, Britney Spears sem tartozik a kedvenceim közé, ha pedig kutyám lenne, vizslát választanék, nem hónalj alá csapható kopasz ékszerebet, de megértem, Kristóf miért vonzódik hozzájuk.
No, de nem is erről szerettem volna írni, hanem a könyvről. Merthogy olvasós évet tartottam tavaly (és folytatom), s decemberben, több félbehagyott regény után, a Gumimatrac a Gangeszen-re esett a választásom.

Már a cím is nagyon érdekes, de amikor felnyitottam a borítót, felnevettem. A tartalomjegyzék - amit egy regény esetében egyébként teljesen haszontalannak tartok - csupa filmcímekből állt, Az éjféli cowboytól a Teljes napfogyatkozáson át az Elemi ösztönig. Az ötlet, hogy a szerző így címkézi fel élete egyes történéseit, szellemes, és nagyon kristófos. Aztán a könyv első oldalain, amikor családtagjait Scarlett O'Hara-hoz vagy Kurt Cobain-hez hasonlítja, és párhuzamot von a karácsonyi vacsora és a Judy Garland-filmek hangulata között, olvasás közben befelé gurguláztam a nevetéstől. Tetszik ez a fajta gondolkodásmód.

Több rész is meglepetést okozott Kristóf élettörténetében, nem semmi, mi mindent élt már át fiatal kora ellenére. Történetein hol sírtam, hol nevettem, és néha úgy éreztem, én ezt vagy azt nem éltem volna túl, pláne nem ilyen erős önbizalommal. Igaz, voltak olyan meglepetések is, amelyek negatív irányba tolták a korábban kialakult képet. Ez pedig szembesített régi problémámmal, hogy akik szimpatikusak, azokat ártatlannak és tiszta lelkűnek szeretném látni, s nehezen tudom feldolgozni, hogy ők is tudnak egoisták, önzők, gonoszak, csalfák, önpusztítóak és/vagy következetlenek lenni. Ne legyen már mindenki ember, mert az olyan kiábrándító! (Ide kívánkozik egy önmagán gúnyosan kacagó smiley.)

Gondolom, akik eddig fújtak Steiner Kristófra, azokat nem tudom rávenni, hogy olvassák el nem hétköznapi élete történetét. Csak annyit tudok mondani, hogy én szerettem. Egy döbbenetesen őszinte és jól megírt könyv. 10-15 év múlva elolvasnám, hogyan alakult a folytatás, elsősorban a belső fény követése és hova vezetett a spirituális út.