Megtaláltam egy tavaly októberi, akkor piszkozatban hagyott bejegyzésemet:

"Elérkeztünk ide, a csúnya felnőtti lét legmélyére, amikor ész megáll, problémamegoldó szoftver lefagy. Első napom a munkahelyen, amikor nem mondok ki semmit. Nekem, az örök véleménynyilvánítónak ez maga a börtön, szájkosár és gondolatketrec, zombilét.
Hát ilyen ez az állapot belülről? Még nem megy, hogy mosolyogjak is hozzá. Pont olyan lehet az arcom kívülről, mint amilyennek gondolom. Kiül rá, hogy összeszorítom az ajkaimat, nehogy kicsusszanjon valami. Lépkedek a megszokott csapattal, végig a folyosón, lift, büfé, menza. Ha a kismutató és a nagymutató állása megfelelő, akkor tömegközlekedés. Szótlanul vagy legalábbis nulla tartalmú közlésekkel.
A nyílt, egyenes kommunikáció rég nem működik, fogadó is kellene hozzá. Ha magad alatt vágod a fát, aztán már mások alatt is, meg még rárakódik jó pár réteg kaki, egyetlen kiút lehetséges. Csakhogy vannak ambivalens  helyzetek, és ez benne tart. Benne a kakiban. Amikor jó is meg rossz is. Amikor mennél és maradnál is. Amikor a nagy egész szárnyakat adna, de a kisebb kör megfojt. Amikor nem lehet szólni, mert senkit nem érdekel. Néznek rád üveges tekintettel. Rosszabb esetben széles, erőltetett mosollyal. Mintha nem értenék, mintha minden rendben lenne. Azt hiszik, így egyszerűbb. Képmutatás mindenütt. De kialakul egy szűk kör, ahol még kijöhet, ami kikívánkozik. Megértenek. Aztán már ott sem. Nem tudod, kiben bízhatsz és kiben nem, bár kezded úgy érezni, hogy senkiben sem. Először csak mondogatod magadban (vagy hangosan), hogy soha többé nem mondasz senkinek semmit. Aztán persze nem bírod ki, és időnként mégis kicsusszannak a gondolataid, de szép lassan eljön a nap, amikor tényleg megkukulsz.
Nekem ez az első ilyen nap. Üveges tekintetű, de még nem erőltetett mosolyú. Még óránként belehal a lelkem."

Létezik a "lélekben felmondott" kategória. Ha lépni kell, akkor lépni kell.