Kihasználva a szabadidőt, rittyentek egy kis összefoglalót az elmúlt hetek eseményeiből. Nem túl izgalmas post következik, de szeretem dokumentálni az életem szakaszait. Mintha bármikor is visszaolvasnám majd, pedig nem.
Egy laza hónapja búcsúztam el az előző munkahelyemtől, ami - akárhogy is nézzük - fontos marad, nem csak egy a sok közül, hiszen mégiscsak 8 évet töltöttem el a sokat változó falai, sokat változó szabályai közt. Az épületet és a szabályokat könnyen elhagytam, de az elmúlt 1 hónap alapján úgy tűnik, a volt kollegák, barátok, kollega-barátok hiányoznak. Sokakkal találkozom a mai napig, heti rendszerességgel, úgyhogy jóformán nem is nagyon volt még olyan délután, amikor az új munkahelyemről nem egy ilyen beülős, beszélgetős délutánra rohantam volna.
No igen, ami az új irodában fura, az az, hogy mindössze 3 emberrel dolgozom, akik közül 2 családtag, a harmadikat is régóta ismerem, és ráadásul nincsenek is bent folyamatosan. Az én antiszoc énem hiányolja a nagy társaságot? Nem hittem volna.
Az új munkahely persze új főnökökkel és új időbeosztással jár. Meg persze új problémákkal, bár szívesebben nevezem őket megoldandó feladatoknak. A megoldandók a kommunikációban és a folyamatok szervezésében merülnek fel, de egyrészt nem látszanak lehetetlen küldetésnek, tehát lelkesítenek, másrészt magamról is sokat tanulok általuk. A kommunikációs problémákból kimondottan sokat. Vajon miért értenek félre, miért értek én félre másokat, miért nem értjük pontosan egymást, miért vagyok én vagy más látszólag indok nélkül feszült egy-egy helyzettől... ezekről el kell gondolkodnunk.
Ami nagyon tetszik, hogy nagyrészt én osztom be a saját időmet. Nem határolódik el élesen a munkaidőm és a szabadidőm, és így ügyesebben ki tudom használni a napjaimat. Valószínűleg ezért érzem, hogy már ez az egy hónap alatt is rengeteget haladtam az otthoni tennivalóimmal, míg előtte hónapokig képes voltam magam előtt tolni fontos feladatokat, és sokat stresszeltem rajtuk.
Van barátnőm. Több barátnőm, barátom is van, ez tény, de most úgy értem, óhatatlanul is próbatételnek lettek kitéve az ilyen-olyan változások miatt, és csak egyikük bukott el, ő is csupán férfiúi hiúságból. A többieknek egy nagy kösz! Különösen a barátnő-királynő Sziszának!
A házasságomról ritkán írok, de ennek semmi más oka nincs, mint az, hogy működik a maga természetességében. Nincsenek megoldatlan konfliktusaink, egy hajóban evezünk, egy irányba tartunk. Büszke vagyok a férjemre a cégéért; azért, hogy olyan figyelmes társ, hogy felismerte, a munkahelyem fel fog őrölni; hogy úgy szeret és úgy fogad el, ahogy vagyok, de mindig segíti a fejlődésemet; és hogy hagyja, hogy kiteljesedhessek önmagamban, nőként és független személyiségként. Azt hiszem, ennél többet nem nagyon lehet várni egy házasságtól.
