Ha már van egy blogom, amiben rögzíteni tudom a jövőbeli énemnek (és másokénak), hogy mit érzek, mit gondolok és mi fontos nekem per pillanat, és ha már főoldalra kerültem azzal, hogy sajnálom a Radio Café megszünését, írok egy pár sort arról, miért is vagyok szomorú. Szerintem ennyi igazán belefér, nem keseregtem még egyetlen rádió halálán sem itt. Igyekszem nem pátoszos lenni.

Én alapvetően nem vagyok egy rádiózós típus. Nem szeretem, ha csak úgy, háttérnek zörög valami, a tévét is csak konkrét céllal szoktam bekapcsolni, a rádióval pedig különösen így vagyok. Sajnos épp ezért nem nagyon ismertem a Café elődjét, az Est FM-et sem. Amikor 2000-ben Drissel megismerkedtünk, ő mutatta meg nekem, akkoriban arra kelt és arra is aludt el. Megszerettem, de hamar jött a váltás, lett belőle Radio Café. Sokan mondják, hogy a Café már nem volt ugyanaz, mint elődje, de szerintem még így is messze kimagaslott a többi rádió közül, én pedig szép lassan (tulajdonképpen gyorsan) rákaptam. Nem értettem egyet azokkal, akik szerint nem jó, mert sok a duma. Szerettem a beszélgetős műsoraikat, mert többnyire értelmesek és nyitottak voltak, tágították a látókörömet, elgondolkodtattak. Előfordult, hogy társaságban hallgattuk, és szinte beszélgettünk a kis dobozzal, mintha egy körünkben ülő barát lenne, aki kifejti a véleményét.
Az utolsó fél-egy évben már nem újultak meg a kis műsorajánló spotok és a csak a Caféra készített reklámok sem, úgyhogy kicsit unalmassá váltak, de emlékszem, előtte mennyit nevettem rajtuk. Szellemesek voltak, intelligensek és egyediek.

Csak ez a rádió tudta elérni nálam, hogy bár időben érkeztem, mégis önként elkéssek, mert a kocsiban még végig szeretném hallgatni a beszélgetést. Vagy hogy ráhúzzak egy órát a munkahelyemen, hogy a Bolhacirkusz végéről se maradjak le. Volt, hogy csak elugrottunk vásárolni, de a hipermarket parkolójában ültünk az autóban, és hallgattuk A hét mesterlövészét vagy az éttermekről szóló műsort. Eltelt akár egy óra is, mire kiszálltunk, mert nem lehetett kikapcsolni. Sok jó zenét, amit más rádiók csak akkor vállaltak, amikor már slágerekké váltak, nem ismertem volna meg, ha nincs a Café. Fontos filmeket, amelyeket például itt, a blogban is ajánlottam, nem láttam volna.

Nagyon szomorú, hogy vége. Tényleg olyan érzés, mintha egy barát halt volna meg hirtelen. De azt ígértem, nem lesz pátosz, úgyhogy inkább ideírom a végére, mennyire örülök, hogy egyáltalán létezett Magyarországon egy ilyen! És akik csinálták, nem vesznek el, csak átalakulnak... talán valahol, valamikor még hasonló színvonalú, vagy akár jobb műsorokkal fognak előállni.