Sajnos a 2011-es negatív hullám nem csak nem állt meg, hanem elért minket is. Ebben az évben még csak rossz történt, de amikor épp panaszkodni kezdtem volna, pont befutott egy igen jó hír. (Igen, baba.) Úgy voltam vele, hogy nem teszem közzé azonnal, bár nehéz volt megállni. Gondoltam, megvárom, hogy a 10. heti vizsgálat is pozitív eredménnyel záruljon, és ha minden rendben (ahogy az előző vizsgálatoknál volt), akkor a blogba is kiírom. Már várakozott egy szép, hosszú és vidám bejegyzés piszkozatban, most szerdán publikáltam volna.
Sajnos azonban az élet mást hozott. Vasárnap váratlanul elvesztettük a babát. Bármennyire is úgy voltam vele a terhesség első pillanatától kezdve, hogy "no para", végül épp nálunk történt baj. Okok nincsenek, ez benne van a pakliban, senki nem hibás.
(Mivel én magam sem szeretem, amikor nők 2% esélyű, horrorisztikus sztorikkal ijesztgetik egymást, javaslom, hogy aki épp babát vár vagy tervezi, ugorjon legalább egy bekezdést.)
Vasárnap nagyon erős vérzéssel mentem a kórházba. Ha most visszagondolok, mennyire ömlött belőlem, nem is tudom, miben reménykedtem még, de reménykedtem. Talán, hogy kiderül, ez normális, másoknak is szokott lenni, csak feküdni kell és beszedni valami bogyót, aztán minden rendben lesz... titkon valami ilyesmit vártam.
A saját orvosommal a vérzés jelentkezésekor telefonon tudtam beszélni, de mivel épp nyaralt, meg amúgy sem lett volna ügyeletben, máshoz kerültem. Az ügyeletes orvos megállapította, hogy a baba elment. Még akkor is kérdezgettem, hogy biztos-e benne, amikor már akárhova leültem, vérfoltok maradtak alattam, pedig betét, bugyi, nadrág... szóval a lehető legnagyobb jóindulattal sem lehetett enyhe, ún. pecsételő vérzésnek nézni. Szóval kérdezgettem, biztos-e, de biztos volt.
Ez volt a vetélés napja. A lelki része csak másnap tört rám, most egy picit nehéz, néha elpityeredek, de tudom, hogy van tovább, és arra gondolok, hogy ha így kellett történnie, akkor még jó, hgoy az elején történt meg, amikor még nem volt olyan erős a kötődés (biztos érted, hogy értem). Persze az ilyesmi sosem öröm, de tudtuk, hogy benne van a pakliban, és sajnos én pont kihúztam. Szomorúak vagyunk, de szerintem elég erősek, és igyekszünk optimistán állni a jövőhöz.
A kórházban az ügyeletes orvossal ugyan most találkoztam először, de ő is, és valamennyi nővér (éjszakás, nappalos) hihetetlen kedves volt, kb. óránként rám nézett valaki, hogy jól vagyok-e, mindenkinek volt egy kedves szava, biztattak, hogy ne csüggedjek el annyira. Az orvos is úgy adagolta be a hírt, hogy nem törtem össze, bár nagyon szomorú voltam, de minden kérdésemre türelmesen válaszolt és részletesen elmesélte, mikor mit fognak csinálni velem. Aztán egy felújított, kórházi viszonylatban nagyon modern szobát kaptam, bár szerintem ez véletlen volt, elektronikusan állítható ággyal, légkondival (nem mintha arra szükségem lett volna), és persze egyedül voltam benne. Andris végig ott lehetett velem, csak éjfél körül jelezték finoman, hogy mehetne, de reggel fél 8-ra megint ott lehetett. Az altatóorvos is bejött a műtét előtt pár órával, bemutatkozott, elmondta, mit fog csinálni, minek mi a hatása és miért jó az nekem, mennyi ideig fog tartani, és persze kérdezhettem. Mindenki messze az elvárásaimon túli kedvességgel állt hozzám, és végül tényleg úgy mentem be a műtőbe, hogy ott engem rossz nem érhet.A műtétet végül az ügyeletes orvos végezte, Szuromi doki másnap reggel mégis megjelent az ágyam mellett, farmerban + pólóban, látszott, hogy szabiról ugrott be, és mondta is, hgoy most hosszan szabadságon lesz, de ha bármi van, hívjam, és ha előre megbeszélünk egy napot, be is tud szaladni. Mondjuk szerintem reggel nem (csak) miattam jött be, hanem több "betegét" is odahívta, de nekem ez szimpi benne, hogy akinek épp akkorra esik a fontos vizsgálata, azt a szabadságán sem hagyja magára.Ez volt a vetélés napja. A lelki része csak másnap tört rám, most egy picit nehéz, néha elpityeredek, de tudom, hogy van tovább, és arra gondolok, hogy ha így kellett történnie, akkor még jó, hgoy az elején történt meg, amikor még nem volt olyan erős a kötődés (biztos érted, hogy értem). Persze az ilyesmi sosem öröm, de tudtuk, hogy benne van a pakliban, és sajnos én pont kihúztam. Szomorúak vagyunk, de szerintem elég erősek, és igyekszünk optimistán állni a jövőhöz.
Mivel csupa jót fogok írni róla, szerintem nyugodtan megnevezhetem: a Szent János Kórház szülészeti osztályáról van/lesz szó. Sokat köszönhetek az ott dolgozóknak, sikerült elnyomniuk bennem a kórházakkal szembeni iszonyomat, nem beszélve a műtő és az altatás mumusáról. Az ügyeletes orvossal ugyan most találkoztam először, de ő is, és valamennyi nővér (éjszakás, nappalos) hihetetlen kedves, türelmes és figyelmes volt. Mivel épp a kórházba robogás előtt ettem és ittam, 6 órát kellett várni, mire a műtőbe mehettem (volna), hogy altatásban elvégezzenek rajtam egy 15-20 perces "tisztítást". Végül a műtőbe valamivel több, mint 7 órával a vérzés megindulása után kerültem, mert közbejött ez-az, de ez most mellékes. A várakozás idejére kaptam egy kórházi viszonylatban modernnek számító, valószínűleg nemrég felújított szobát (bár szerintem ez "véletlen" volt), elektronikusan állítható ággyal, légkondival (nem mintha arra szükségem lett volna, de akkor is), és szerencsémre egyedül voltam benne. Kb. óránként rám nézett valaki, hogy jól vagyok-e, mindenkinek volt egy kedves szava, biztattak, hogy ne csüggedjek el annyira. Az orvos is úgy adagolta be a rossz hírt, hogy nem törtem össze, bár nagyon szomorú voltam, de minden kérdésemre türelmesen válaszolt, ha kétszer kérdeztem meg valamit, akkor is, és részletesen elmesélte, mikor mit fognak csinálni velem. Aztán bejött az altatóorvos is az ágyamhoz, bemutatkozott, elmondta, mi fog történni, minek mi a hatása és miért jó az nekem, mennyi ideig alszom majd, és persze a kérdéseimet is megválaszolta. Mindenki az eddigi, egészségügyi intézményekben szerzett tapasztalataimon túli kedvességgel állt hozzám, és amikor elérkezett az idő, végül tényleg úgy mentem be a műtőbe, hogy ott engem rossz nem érhet.
A műtétet végül tehát az ügyeletes orvos végezte el, a saját nőgyógyászom másnap reggel mégis megjelent az ágyam mellett. Kedves volt, szabiról szaladt csak be (gondolom, nem csak miattam), és rám nézett, mielőtt hazaengedtek. Tőle is kaptam néhány jó tanácsot és biztatást a jövőre.
Vasárnap Dris késő estig ott lehetett velem, kettesben. A műtétre várakozás óráiban sokat tudtunk beszélgetni, ez nagyon fontos volt, hiszen mindkettőnket hideg zuhanyként ért a hír. Megnyugtatott, hogy ott tudott lenni velem, és hogy ott akart lenni velem. Úgy éreztem, szomorú nagyon, ami történik, de erősek vagyunk és együtt túl leszünk rajta. Kibeszéltük a pillanatnyi érzéseinket, és teljesen egyet is értettünk. Pl. abban, hogy ez a baba biztos nem véletlenül ment el, és ha csak ketten álltunk készen a fogadására, ő viszont nem akart maradni, akkor még nincs itt a megfelelő idő a szülővé válásra. Meg hogy ha így kellett lennie, akkor még szerencsés is, hogy az elején történt meg velünk, amikor még egy pöttyöt láttunk csak belőle az utolsó ultrahangon (még ha a mi kis pöttyünk is volt), és még nem volt emberformája, arca, neme, és nem neveztük el. Egy babát mindenképp nehéz elveszíteni, de ilyenkor talán még nem olyan erős a kötődés, mint később. Talán. Pontosan nem tudhatom.
A vetélés napján egész erősnek tűnhettem, legalábbis mindenki azt mondta, jól viselem, okosan állok hozzá. Arra én sem számítottam, hogy az erősebb érzelmek másnap törnek rám, amikor kilépek a pszichológusom rendelőjéből. Most időnként jobb, máskor nehezebb. Néha elpityeredek, de tudom, hogy van tovább. Persze az ilyesmi sosem öröm, de tudtuk, hogy előfordulhat. Csak abba nem akartunk belegondolni, hogy pont velünk. Szomorúak vagyunk, de szerintem elég erősek, és igyekszünk optimistán állni a jövőhöz.
Nagyon vágyom rá, hogy újra megjelenjen majd a két csík a teszten!
