Gondoltam, írok egy kis összefoglalót. Ha már a két és fél héttel ezelőtti eseményekről beszámoltam, essen szó arról is, ezen a téren mi újság azóta.
Azt hiszem, két fontos dolog történt, ami valamennyire is befolyásolja a babával történtek utáni mindennapokat illetve érzéseket.
Az egyik az volt, hogy - megfogadva a pszichológusom tanácsát -, gyújtottam egy mécsest a kicsi lelkéért. Hagytam végigégni, és közben szépen elbúcsúztam tőle. Eleinte idegennek éreztem a helyzetet. Nem csak azért, mert eddigi életem során szerencsére ritkán gyászoltam, hanem azért is, mert nem vagyok az a "szertartásos típus", és furcsa volt az a gondolat is, hogy üljek egy üres lakásban és egy gyertyalánghoz beszéljek. Viszont amilyen nehezen indult, olyan könnyen hangolódtam rá. Eleinte rettenetesen sírtam, csak úgy dőltek a könnyeim, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy akár egy szót is ki tudnék nyögni. Aztán mégis mondtam ezt-azt, bár először csak közhelyek jöttek ki a számon... "Szerettünk", meg hasonlók. Aztán valahogy csillapodott a sírás, de még sokáig könnyeztem, és már egyre több gondolat tört fel bennem. Már nem is gondolkodtam, mit mondhatnék, mert hirtelen rengeteg minden jött elő, csak úgy folyt belőlem a duma, úgy meséltem mindenféle érzéseimről annak a kis mécsesnek, mintha egy tényleg búcsúzó rokonnak utoljára mondhatnám el a legfontosabbakat.
Ez 8 nappal a vetélés után történt. Azóta, mintha megkönnyebbültem volna. Néha rámtör a szomorúság, és általánosan is feszültebb vagyok, mint korábban, de mintha hatalmas malomköveket szedtek volna le a lelkemről.
A másik dolog ma történt. Kontrollra mentem a kórházba. A dokimra soha nem kell sokat várni, még ha hamarabb érkezem meg, mint amikorra megbeszéltük, akkor is csak felhívom, és már jön is, pár percen belül. Az egész kórházzal egyébként 15 perc alatt végeztem, mégis, az a kb. 2 perc, amíg feljött az orvos az emeletre, nem volt könnyű. Ugyanazon a padon ültem, ahol két és fél héttel ezelőtt vérezve vártam az ügyeletes orvost, és ez az egész közeg, hogy újra ott vagyok, előhozta az emlékeket és a rossz érzéseket. A dokim szokás szerint hamar behívott, és már vizsgált is, valamint megválaszolta a kérdéseimet, és egy kis lökést is adott, hogy hamar sikerülni fog újra, ha szeretném, meg hasonlók. Tudom, mindenkinek ezt mondja, hiszen ez a dolga, de akkor is jól esett.
Egyébként újra dolgozom, de pár napig idegen volt az egész. Olyan érzés volt, mintha nagyon megpörgettek volna a világ közepén, aztán magamra hagyva, szédelegve kellett volna megkeresnem, merre van az előre, hol a helyem, mi is a feladatom. Mostanra egész jól visszazökkentem a hétköznapokba, van is mit csinálni, dögivel.
