Na, már van néhány jó dolog is. Ugyan sorra jönnek a rossz hírek a környezetemből, szakítási gondolatokról, betegségről, kórházról, súlyos anyagi gondokról, kilátástalan helyzetekről, de már akad némi öröm is.

Eszméletlen jó például bringával járni az irodába. A héten még csak azzal jöttem. Bár mindig ilyen szép idő lenne hozzá! Ezt vártam egész nyáron.

Aztán az is jó hír, hogy a Jazzy befogadta a Milliók reggelire c. rádióműsort (a megszűnt Radiocafe-ról). Jövő hétfőn indul Millásreggeli címmel. Nem ez volt a kedvenc műsorom a Cafe-ról, de azért jó érzés, hogy a volt hallgatók kitartása és a stáb munkája meghozta gyümölcsét. Ez egy happy end, tehát én is happy.

A legfontosabb pedig, hogy Drissel dúl a love, love, love! Mint minden házasságban, nálunk is előfordulnak hullámok. A legnehezebb időszak eddig az elmúlt tél volt. De most épp a hullámok legtetején lovagolunk, a kapcsolatunk olyan jó, hogy nem változtatnék benne semmin.

A mai egy vidám napnak indult, de épp, amikor ezt a bejegyzést befejeztem volna, megríkatott a főnököm. (Mondjuk az is mázli, hogy olyan helyen dolgozom, ahol blogolhatok napközben.) Azt hiszem, én elég gyakran sírok a munkában. Létezik vajon ilyen statisztika? Ha igen, én sokat rontok rajta. Ez az a terület, ahol a legjobban a lelkembe tudnak taposni. Egy kicsit durvább hangsúly, egy rosszul megfogalmazott kritikai megjegyzés, és máris oda az önértékelésem. Aztán már nem bírom tartani magam, muszáj kiadnom a feszkót. Vajon más is elsírja magát a munkahelyén? Valahogy nevetségesnek érzem emiatt magam, 34 évesen. Pedig, ha belegondolok, nem csak velem szokott előfordulni.