Már nem kellene, hogy érdekeljen a politika, de azt hiszem, ennyire még sosem értettem, mi zajlik benne. Már nem kellene, hogy bárki ellen vagy mellett legyek, de ennyire még sosem éreztem saját bőrömön a döntések hatását. Ágálok ellene, de meg is értem, miért megyünk arra, amerre. Csak azt nem, hogy miért most. Hogy a nagy megmondóember miért pont most dumál vissza azoknak, akiknek visszadumál, és miért nem az eddigi huszonX évében. Ez teszi hiteltelenné. Az áthallgatott, áthazudott évek.

Most még ott állunk azon a keskenyre faragott sziklán, amelyről bármelyik irányba lépve egy lépést szakadék tátong. Csodás panoráma helyett viharfelhők gyűlnek, amerre a szem ellát. Egyik irányban is, másik irányban is.
Erre is diktatúra, arra is diktatúra vár. Csak talán az egyik nem látszik annak, gondos kezek szebben csomagolták.
Tegyük fel, hogy nem halunk bele a szakadékba zuhanásba. Fennakadunk egy erős faágon, amit a gondviselés tett épp oda, ahova. Fennakadunk, kimászunk, és... Mi jön utána?
Van választásunk. Látszólag.