Nevetek magamon, milyen nehezen indulok el itthonról, ha találkozóm van. Az utolsó percekig netezek, pajszerrel sem lehetne lefeszíteni a billentyűzetről. Aztán rájövök, hogy nincs mese, össze kellene kapnom magam. Akkor jön a Youtube és valami pörgős szám, amitől azt várom, hogy beindítson és pillanatok alatt magamra kapkodjam a ruhákat, rendbe szedjem a sörényemet, és elinduljak végre.
Ehhez képest... snitt, 5 perccel később... a nappali közepén rázom magam a számra, amit természetesen újra és újra elindítok. A találkozóról meg jól elkésem.
