Zavaros időszakot élek, már tavaly is azt éltem, de érzem, hogy ki fog sülni belőle valami. Megint bezárulnak ajtók mögöttem, és biztos nyílnak is előttem, csak meg kell találnom őket. Közben egész nagy értékrendváltozáson megyek át. Nem is csak egy változáson, hanem mintha kezdenék emlékezni a régi énemre, és ez jó. Nagyon jó!
Majd lesz erről egy bővebb bejegyzés, amint kikristályosodik, de az még nem most van.

Ma másról szeretnék írni. Hátborzongató dolog történt.
Kezdjük onnan, hogy van egy rokonunk, azaz kettő, egy házaspár. 50 évvel idősebbek nálam. Nem is egészen a rokonaink, vér szerint legalábbis nem. Mivel saját gyerekük nem született, és megismerték az akkor még kisgyerek édesapámat, aki elég rossz körülmények közt nevelkedett, próbálták őt felkarolni. Egy kicsit támogatták anyagilag, nyaralni vitték, rajta tartották a szemüket, nehogy baja essen. Amikor apám az apám lett, én kerültem a fókuszukba. Aztán ugye a szüleim elváltak, apuval is alig találkoztam, aztán később meg is halt, de valahogy ez a házaspár mindig jelentkezett és végigkísérték a gyerekkoromat. Úgy emlékszem, akkoriban csak Karácsonykor találkoztunk személyesen, de ahogy nőttem, úgy alakult át a kapcsolatunk is. Gyerekkoromban csak anyukámat hívták fel és érdeklődtek tőle, aztán kamaszkoromban már próbáltak egyenesen velem tartani a kapcsolatot és beleszólni (jó értelemben, azt hiszem) a nevelésembe. Később előfordult, hogy munkakeresésben igyekeztek segíteni, de pl. ők fizették az újságíró iskolámat is. Ahogy teltek az évek, persze én felnőtt lettem, a saját lábamra álltam, ők pedig egyre idősebbek lettek. Mindig fiatalos gondolkodásuk és viszonylag jó anyagi körülményeik miatt én nem sok mindenben tudtam az ő segítségükre lenni, bár rendszeresen kérdeztem, mit tudok tenni értük. Annak mindig örültek, ha felhívtam őket vagy elmentem hozzájuk látogatóba. Elsősorban a férfi (Gyula bácsi) "kedvence" voltam, éreztette, hogy nagyon szeret engem és érdekli a sorsom.
Az utóbbi években kezdték el éreztetni, hogy már nem szívesen veszik a látogatásokat, még azt az egyszeri karácsonyit sem. Gondolom, idősödve nem mindenki szereti a vendégvárást. Megértem. Beállt az a rendszer, hogy nagyjából havonta keresem őket telefonon. Ilyenkor mindig jól elbeszélgettünk, főleg Gyula bácsival, akit én nem is tekintettem igazán bácsinak, hiszen kimondottan képben volt a modern dolgokkal, mai hírekkel, de még a high-tech cuccok kezelésével kapcsolatban is. Szóval mindig jól elbeszélgettünk. Ha a havi egy telefonhívás 5.-6. hétre csúszott volna, mert a rohanó hetek közt elvesztem, ők jelentkeztek. Felhívtak névnapomra, születésnapomra, és minden ünnepre, de azt szerették legjobban, ha megelőzöm őket a hívással.
Tél elején, novemberben egy kimondottan vidám beszélgetést folytattunk Gyula bácsival. Politikáról, gyerekvállalásról, gazdasági helyzetről, svájci frank árfolyamról, bulvárhírekről... csacsogósan. Szóba került az egészségi állapota is, de életerősnek és jókedvűnek tűnt. Nem panaszkodott szinte soha.
Karácsonykor hívtam, csak az üzenetrögzítőre sikerült rábeszélnem és boldog ünnepeket kívánnom. Ahogy szokás volt, vártam, hogy ha hazaérnek és meghallgatják, vissza fog hívni. Már pár nap után feltűnt, hogy nem hívott, de közben beindult az év eleji hajtás, és úgy rohantak el a hetek, hogy észre sem vettem őket. Fura volt, hogy nem telefonálnak, de gondoltam, a havi rendszerességre vagyunk beállva, hát majd hívnak, vagy majd én őket, ha lesz egy kis időm. Napról napra, hétről hétre írtam át a naptáramban emlékeztetőül. Minden lapozáskor és minden újra felíráskor éreztem, hogy fel kellene őket hívnom, valami nincs rendben, de mindig jött valami, ami miatt elhalasztottam. A lelkiismeretem közben egyre erősebben tiltakozott a halogatás ellen.
Aztán most csütörtökön, ahogy hazaértem este a munkából és letettem a táskámat, hirtelen fura érzésem támadt. Olyan, amikor az ember tudja, hogy most azonnal muszáj valamit megtennie. Itt a pillanat, most telefonálnom kell. Gyula bácsi felesége fel is vette azonnal, de megkért, hogy kicsit később hívjam vissza, mert a férje beteg és épp fürdeti. 20 perccel később tudtunk beszélni. Vidám volt a hangja és nagyon összeszedetten beszélt. Mondta, nagyon örültek, hogy telefonálok. A férje tényleg beteg, a tüdejével van valami, de amikor jobbulást kívántam, ő is bizakodónak tűnt. Átadta a kagylót a férjének is, de belőle csak nagyon halk és lassú szavak jöttek ki. Azt viszont hallottam, hogy örült a hangomnak. Nem mondták ki, mi a baj, de nem tűntek rosszkedvűnek. Beszélgettünk egy kicsit, aztán újra jobbulást kívántam, mint egy influenzához, mert tényleg nem úgy tűnt a szavaikból, hogy nagyobb baj lenne.
Szombat délelőtt csörgött a telefonom. Gyula bácsi előző éjjel elment. Sírtunk, de igazából azt éreztem, hogy ez így szép.
Egy nappal előtte megéreztem, hogy muszáj felhívnom. Sosem történt még velem ilyen, nem vagyok az a telepatikusan kommunikáló típus. Viszont most, ahogy ezt írom, ráz a hideg.
Hallottam a hangját egy nappal a halála előtt. Gyenge volt, de nem szomorú.
Nagyon szeretett engem, és én is mindig a szívemben fogom őrizni őt.