Gyakran ledöbbenek, amikor egy laza, baráti vagy rokoni beszélgetés közepén tényként közli valaki a társasággal - afféle jólinformáltan magabiztos stílusban -, hogy én egy szép és ígéretes karriert hagytam félbe majdnem két éve. Általában váratlanul ér, és annyira ledöbbenek a kijelentésen, hogy köpni-nyelni nem tudok. Csak később kezdem érezni, hogy valami nagyon nincs rendben a fejekben, és hogy ez engem, szándékaim ellenére is, degradál.

Azt meg sem említem, hogy akik ilyesmit felhoznak, és teljesen igaznak is vélik a megállapításukat, azoknak többnyire fogalmuk sincs, mivel is foglalkoztam én ott, milyen cég volt, milyen feladataim voltak, milyen volt a kollektíva, mennyit kerestem és milyen kilátásaim voltak a jövőre... de még olyan is van, aki azt sem tudja, most mit csinálok. A tegnapi "szóba hozó" pl. azt hitte, hogy jelenleg a kerékpár business-ben dolgozom... szóval egyáltalán nincsenek képben, mégis az él a fejükben, egyedüli és megrendíthetetlen igazságként, hogy ahol sokan dolgoznak, van menza, és akár nyugdíjig lehet ugyanabban a székben ülni és ugyanazt a virágot locsolni az asztal csücskén, az az "ígéretes karrier" helyszíne. Minden más pénzmosoda (ezt is a héten hallottam, egy magát nagyra tartó tanácsadótól).

Az, hogy esetleg valakinek egy több száz fős cégnél is eljöhet az a pont, amikor tele lesz a puttonya, és egy worldwide márkát képviselő vállalatnál is érezheti úgy, hogy sem előre, se oldalra nem tud haladni, és hogy igenis léphet az ember előre a "kárrrierrrjében" (ha az egyáltalán olyan nagyon fontos) azáltal, hogy egy egészen más típusú cégnél más fajta munkát vállal, eszükbe sem jut. Pedig mennyi újat csináltam, mennyi újat tanultam magamról és a világról...

Valahogy beléjük van égve, és meglepő módon sokszor még a fiatalokba is, hogy egy (vagy egy-két) helyen kell ledolgozni az egész életünket. Minden más kudarc. Hát, baromira nem az.