A rohanó hétköznapokban nagyon durva élményekben lehet része az embernek, és ezek akkor is felemelik a fejét, ha épp nem figyelt, nem nézett fel már egy ideje a munkából.

Konkrétabban: Itt célozgatok meg virágnyelvelek már X ideje a blogon, hátha valaki megérzi, mi is jár közben a fejemben, és titkon remélem, hogy akik a sorok közé is látnak, azok közt felbukkan néhány rokon lélek, rám kacsint, küld egy jelet, hogy ő is van. Őket keresem most, a hozzám hasonlókat. A fehér nyulakat. Hiszem, hogy rengetegen vannak, rengetegen vagyunk, csak nem tudunk egymásról. Mert igen, én is olyan vagyok, hogy kell a társaság, kell, hogy tudjam, hogy amikor árral szemben úszom, azzal sem vagyok egyedül.
Valamiért a blog névtelenségét illetve a legszűkebb baráti körömet, a bizalmasaimat tartottam erre a keresésre a legalkalmasabbnak, itt szivárogtatok, aztán ha érdeklődést látok, aprókat vagy nagyobbakat lépek. Vagyunk már néhányan, hasonló gondolkodással, de jó lenne tudni, hogy sokkal-sokkal többen látják, amit mi.

Közhely, de most ide illő: Véletlenek nincsenek. Valószínűleg az sem az, hogy épp a munkában ért a legnagyobb meglepetés, és találtam rá valakire, aki mintha a szívemből szólna. Ugyanis ma felhívott én. Már a második mondatából tudtam. Mondtam neki, hogy oké, előbb megválaszolom a hivatalos kérdését, kedves Csilla, felveszem az adatait, de aztán cseréljünk privát e-mail címet, mert régóta Önt, akarom mondani Téged kereslek. Ő is meglepődött, de egyetértett, érezte, hogy nincs távolság. Vagy húsz percet beszéltünk, és még csak azt sem lehet ráfogni, hogy nem a munkámhoz kapcsolódó témákról, szóval nem volt ez üresjárat, viszont közben csak kapkodtuk a fejünket, mennyire egymásra találtunk személyes kérdésekben is.

Ha esetleg lenne extra stresszes nap, lenne olyan gondolatom, hogy a fenébe a gürizéssel, akkor jusson eszembe, hogy az ilyen pillanatok miatt (is) vagyok itt!