Valószínű, hogy most már tényleg szingli vagyok. Mert nem arról van szó, hogy eltelik pár nap vagy hét, míg egy szakítás után új fiút találok, hanem arról, hogy most nem is keresek. Nincs kedvem idegenekkel randizni, belenyugodtam már, hogy amíg a nagy ő nem lesz meg, egyedül élek.
Azért nem vagyok magányos. Az exemmel, Drissel töltöm az időt, afféle se vele, se nélküle kapcsolat van közöttünk. Barátság. Magányűzés. Későn keltünk, mint mindig szombaton. SMS érkezett, hogy hajnalban Sári kolleganőm megszülte kislányát. Ez a hír igazán feldobott, órákig másról sem tudtam beszélni. Sári nekem egy hős, egy törékenynek tűnő, nagyon vékony, keskeny csípőjű lányzó, kb. 50 kg volt vasággyal együtt, amíg teherbe nem esett, és utána sem hízott el. Nagyon kedvelem, és most már azt hiszem, csodálom is, mert igen kemény lelke lehet. Az egész terhességet zokszó nélkül viselte, a szülés napján mindössze 4 órán át vajúdott, s nem kért érzéstelenítést sem. Wwoow.
Fél 1 körül indultunk el Drissel, hogy megnézzük István és fotóművész barátainak kiállítását. István jó barát. Sokszor felbosszant a lassú, múlt századi gondolkodásával, a konzervativizmusával, de mindig kéznél vagyunk egymásnak, hogy e-mailben elpanaszoljuk legújabb sérelmeinket, vagy egy láthatatlan “idegennek” elmeséljük legújabb szívzűrjeinket. István 50 éves, a főnököm volt jó néhány éve, az első komolyabb munkahelyemen. Két lánya hasonló korú, mint én. Érdekli a véleményem, az életem alakulása, azt mondja, így a saját gyerekeit is könnyebben megérti. Ez nagyon szimpatikus hozzáállás. De azért gyakran összevitatkozunk. Sokszor talán túl szigorú vagyok vele. Tudom, egyszerű mások hibáit észrevenni, bíráskodni az életük felett. A saját tévedéseimet könnyebben megbocsátom…
Szóval István a főnököm volt, egy “sétapálcás úr”, akit a hibáival együtt is csak szeretni és tisztelni lehet. Hogy ez az ismeretség hogyan jutott odáig, hogy már a szexuális életünket, és a legféltettebb szívügyi titkainkat is megosztjuk egymással, nem tudom. Sejtésem szerint az Internet a “ludas”. E-mailben, főleg egy olyan emberrel, akiről az évek során már kiderült, hogy megbízható és kedves, ugyanakkor annyira ritkán találkozunk személyesen, hogy nem éghet nagyon az arcunk egy-egy gyengeségünk vagy intimitás kitudódása esetén, sokkal könnyebb őszintének lenni.
István kiállítására indultunk tehát, s a legváratlanabb pillanatban, amikor éppen úgy telt el pár perc, hogy nem gondoltam rá, elénk lépett Béla. Kezével felém intett, én egy hellót rebegtem, és már el is tűnt a villamosmegálló irányába. Ahogy felidéztem azt az egy pillanatot, amikor előttem állt, nem láttam őt Bélásnak. A mindig vidám, csillogó szemű, fülig érő szájú fiú most egyáltalán nem tűnt vidámnak. Egyedül volt, ez megnyugtatott, talán van esély rá, hogy facér. Az viszont nagyon zavart, hogy ő Drissel látott. Hiába a frissen fodrászolt frizurám, a vadi új kabátom, sálam, táskám, szerencsétlennek éreztem magam. Amikor hallótávolságon kívül került, Drisnek elárultam, hogy ő volt az. Utánanézett, s később azt mondta, épp Béla is visszanézett ránk. Rám???
A várbuszon ülve magam alatt voltam, hogy az exemmel látott, és még lehetőségem sem lesz megmagyarázni, hogy nem járunk. Mondjuk ez egy jó ürügy lenne neki, ha tisztán szeretne látni, legközelebb megkérdezheti, kivel voltam. Ahogy ezen törtem a fejem, Dris elkezdte, hogy nem ilyennek gondolta, mert nem is öltözik olyan jól, mint meséltem, stb. Nagyon rosszul esett.
