Tényleg nem vagyok egy szappanopera-függő, chips-zabáló, tévéistenítő liba, de van 2 (most már 3) sorozat, amit figyelemmel követek. S valami nagyon furaság van most. Jó ideje feltűnik, hogy a Szex és New Yorkban, az egyébként tök más kultúrában élő, más típusú és korú nőknek mennyire ugyanaz a gondjuk és a gondolatuk, mint nekem. Sok mindenben persze nem. De mégis gyakran magamra ismerek. Most éppen a kiábrándultság, a hűségben, a nagy szerelemben való hitem megingása köt össze valamelyest az egyébként egyre idegesítőbben mű Charlotte York-kal. Nem tudom, ez-e a felnőttkor, de ha igen, azonnal kérem vissza a pattanásos, félénk, ábrándozós tiniéveimet! Hogy mi a baj? Az, hogy mindenki elválik, félrelép, hazudik és csalódik, nem újdonság. De volt egy kis remény, hogy velem máshogy lesz, mivel néhány ember a környezetemben mégiscsak 25-30 éve él olyan házasságban, és azt mondják, minden oké. Nem nevezik a nejüket butának, házisárkánynak, és a nők sem mondogatják, hogy „miért nem a Huffnágel Pistihez mentem feleségül”, mindketten úgy gondolják, hogy jól választottak, ennyi év után is kiválóan tudnak együtt, szeretetben élni. Mégis másfelé kacsintgatnak. Mert eljön az a pont, hogy a legtisztességesebb ember is úgy érzi, szüksége van új érzelmekre, hogy adhasson és kaphasson még szerelmet és szenvedélyt az életében. És akkor a mintaházasság egyszer csak ugyanolyan szörnyű csalódottságba, vagy még rosszabb esetben hazugságba és megalázásba torkollik, mint a többi. Most ezt látom a barátaimmal, ismerőseimmel folytatott mély és őszinte beszélgetések alapján. És ez nagyon, de nagyon kiábrándít. De mindezek ellenére még sem lehetek annyira kiábrándult, mert szeretnék végre szerelmes lenni!!!

Szenvedek a Bridget Jones-szal. Nem haladok vele. Nem tudom, hogy az olvasás fáj ennyire, vagy konkrétan ez a könyv. Pedig most már, a 138. oldalnál járva, fura lenne megfutamodni. Na azért még mindig jobb, mint a film. Szerintem.