Egyre ijesztőbb volt az a munkamennyiség, amit Dris az elmúlt hetekben végzett, így hát megelőzve a bajt ráparancsoltam, tartson legalább egy nap szünetet. Aztán egy másik hirtelen ötlettől vezérelve én is szabadságoltam magam, és így adódott, hogy hosszú idő után végre kialudtuk magunkat. Aztán, csak mert annyira kevés időt töltünk mostanában együtt, és olyan, korábban közösen végzett programok is elmaradoznak, mint pl. a karácsonyi ajándékok megvásárlása vagy a saját ruhatárunk bővítése, elindultunk csizmát nézni nekem. A nap végére mindössze egy kompromisszumos megoldásig jutottunk. A szinte tökegyforma csizmák milliói között megleltem egy alacsonyabb árú, nem kimondottan jó minőségű, viszont nem Duna-rekesztésre alkalmas mennyiségben kapható példányt. Ez volt, ami fennmaradt a rostán, bár nem nagyon megy a télikabátomhoz és a cuccaim egy részéhez, ezért egyelőre az az ötlet tűnik elfogadhatónak, hogy két csizmát veszek, mindkettőt a kevésbé költséges kategóriából, és felváltva hordom majd őket, a két kabátomat is felváltva használva, időjáráshoz és egyéb ruhadarabjaimhoz igazítva. A probléma az, hogy egyelőre a második csizma, aminek fehérnek kellene lennie, nincs meg. Mert ez a bizonyos egyedi példány után már a sablon fehér csizmák hidegen hagynak.
A karácsony előtti ajándékvásárlásnál mindig duplán kell számolni a pénzt, mert az üzletről üzletre járás automatikusan vonja maga után azt is, hogy néha be-beülünk egy kávéra, vagy szendvicsre valami vendéglátó egységbe. Így fedeztük fel az újonnan nyílt California Coffee, vagy valami hasonló nevű helyet is a Nyugati tér közelében, talán két utcányira az Oktogon felé. Pont a sarkon található, és a berendezése csalogatott be minket, no meg az éhség. Viszonylag finom, viszonylag alacsony árú szendvicsek, sütik, kávék között lehet válogatni, kellemes hely, és azon kevesek közé tartozik, ahol a dohányzó terület valóban nem zavarja a nem dohányzót.
S ha már ott jártunk, beugrottunk a Nyugatinál a Beathe Uhse-ba, én ugyanis még sosem voltam ilyen helyen. A bejáratnál még vettem egy nagy levegőt, mert azt hittem, hogy majd biztos nagyon zavarban leszek bent. És nem. Nem így történt. Sőt, a bolt annyira "normális", hogy kimondottan jól éreztem magam. Semmi feszengés, semmi szégyenkezés. Mindent alaposan megnézegettünk, bár ami a kínálatot illeti, elég gagyi minden. Nem tudom, hogy a szexuális segédeszközök piacán vannak-e minőségibb termékek, de az áruk bizonyos csoportjaiban a bőséges választék ellenére is csak visszataszító, sokkal inkább hervasztó, mint izgató cuccokat találtunk. Ilyen pl. az erotikus fehérnemű kategória, vagy a szexinek nevezett, ám inkább hányingerkeltő jelmezkategória, a nővérkétől a "télanyóig" úgy borzalmas az egész, ahogy van. Talán a vibrátoros polcon volt 1-2 olyan szerkezet, ami az ízlésesebb jelzővel illethető. Ami viszont dícséretes, az a kiszolgálás. Nem tudom, hogy írjam le, de a srácok nagyon jól nyomják. Nem ajánlkoznak önként, de ha gondod van, azonnal ott vannak, és segítenek. Egy láthatatlan melltartó dobozát forgattam a kezemben, és Dristől kérdeztem, hogy szerinte ez egyszer használatos-e. Erre jó messziről odaszól az eladó, hogy igen. Nehéz blogon keresztül átadni, de valahogy olyan megnyugtató hely, nem érzi kínosan magát az ember, hogy ilyen cuccok között turkál, és hogy bizony sok mindenről azt sem tudja, hogyan kellene használni. A szexfilmes saroknál aztán feladtam. Hirtelen eszembe jutott, hogy a pszichológusom eltiltott az ilyesmitől, illetve pontosabban elmagyarázta, hogy egy durvább, számomra egyáltalán nem kellemes látványú szex-DVD borítója vagy akár egy jelenet a filmből mekkora sérüléseket okozhat az érzékenyebb lelkekben. Az ilyesmi öntudatlanul is felér egy nemi erőszakkal, még felnőtt korban is, hátmég a fiatalabbaknál. Az első szexfilm tokja, amire rápillantottam, egy nőt ábrázolt, a seggébe volt akasztva egy kampós végű esernyő. Na, kész. Az én lelkem ehhez túl rózsaszín.