A szomszédom pont olyan, mint azokban a fura amerikai horrorfilmekben. Nem a véres, cafatosra gondolok, hanem arra a fajtára, amikor nem történik semmi, de mindig történik valami. Valami fura, bizarr, sejtelmes, váratlan, gyanús. Ez a hónap a dobozoké. Először megjelent 4 db papírdoboz az ajtaja mellett, szép rendezetten. Darabja fele akkora, mint amiben a banánokat szokták tárolni szállításkor. Egyszer csak lett a 4-ből 8, aztán 12, és 16. Ma reggel kinyitom az ajtómat, s szinte be vagyok falazva. Amíg a szem ellát, kartondobozok. Oldalra és fel is. A szűk folyosón elég nyomasztó érzés váratlanul ekkora falba ütközni. Arra gondoltam, átkötöm az egészet egy nagy piros szalaggal. Hátha kapcsol. Várom, mi lesz a vége. Alacsonyan lakom, végszükség esetén közlekedhetek az ablakon át is. Egy biztos, becsöngetni nem fogok. Mondom, mint a horrorfilmekben. A sejtelmes szomszéd, akitől mindenki retteg, ahonnan furcsa szagok, érdekes hangok szűrődnek ki, s akinek senki nem merészkedik a közelébe.
Dobozokról jut eszembe, 40 percembe telt, hogy ne sikerüljön feltöltenem a blogba a Precious Box-ot. Ez most az újonnan felfedezett favoritom George Michael repertoárjából. Kár, hogy a technika nincs velem.