Na jó, az a levél azért nem oldott meg mindent, csak kellett. Már egész jól összeraktam magam, de most mintha visszaléptem volna a keddi események után. Ma a bluetooth-ról beszélgettem valakivel (már amennyire én arról beszélgetni tudok), amikor egyszercsak rám tört a zokogás. Normális vagyok? Nem. Ha lesz időm, felpofozom magam. Legyen már bennem egy cseppnyi büszkeség, de komolyan!
Amúgy pedig minden oké, zajlik a nagybetűs. Szabi kellős közepén meg nincs jobb elfoglaltság, mint nyugdíjas búcsúztatóra menni. Marha nagy kedvem van... De biztos ezer tanulsággal szolgál majd.
Közben osztálytalálkozót szervezek és sosem voltam ilyen közel hozzá, hogy valóban könyvet írjak. Erről majd később, egyelőre szupertitkos, megabizalmas. De annyira lelkesít, hogy nem tudtam tartani a számat, utólag is elnézést kérek a másik felemtől.
Ja, a látszat ellenére pihenek. Nagyon is. Az idő rossz, de milyen lenne, amikor szabin vagyok? (Az ilyen mondatok végére meg sosem tudom, milyen írásjelet tegyek, vissza kellene mennem a suliba.)