Azért az olyan jó, amikor hasad a vákuumos csomagolás, és megcsapja az orrod a friss nyomdaillat. Kinyitod az újságot, még nem dobálták teherautókon, nem fogdosták össze az újságárus ujjai, vadi új papír- és festékillatot áraszt, recsegnek-ropognak az egymástól elváló lapjai. Az első ismerkedés mindig csukott szemmel, orron és fülön át történik.
Aztán belelapozgat az ember, keresi, vajon hol lehet az ő cikke, meg úgy eleve, melyik fotót választották és meghúzták-e utólag. És nem. Első bötűtől az utolsóig stimmel. (Igaz, amit éjszaka írtam, kimaradt. Érthető módon.)
Nem tudom, meg lehet-e szokni ezt az élményt. Kicsit más, mint neten publikálni, bár annak is vannak fokozatai.

Nyomozós olvasóknak ezt kicsit nehezebb lesz megtalálni, mint a múltkorit. Vegyük úgy, hogy Level 2.
Nem annyira ismert, de elismert, és színes, szagos, fényes papíros magazin. Már második alkalommal velem, csak az első lelombozott, rossz volt a körítés, a pohár meg inkább félig üres, mint félig teli. Így aztán nem mutattam, nem meséltem senkinek. Most pótlom.