Múlt hét végén már a kimerülés határán álltunk, s ezzel párhuzamosan zsákutcába ért a lakáshitel-ügyintézésünk, egy nevetséges, banális szabály miatt. Most megint feltűnt egy kis fény az alagút végén.
Közben megérkezett az első (remélem, egyetlen) rosszindulatúskodás a szűk körű házasságkötésünkkel kapcsolatban, s bár tudom, hogy nem kellene foglalkozni vele, azért a kedves rokon körítésként odavetett félmondatai elég sértőek voltak. Igyekeztem ráhagyni, mert az ő gondolkodását megváltoztatni úgysem lehet, de legbelül majd' felrobbantam. Szomorú vagyok, hogy van, aki így gondolkodik. Nem is a véleménye zavar, hiszen eszem ágában sem volt házassági tanácsokat kérni tőle, mégis rám zúdította. Ami szarul esett, azok a rosszindulatú feltételezései. Az olyan mondatok, pikírt hangon, hogy "ha az én lányaim állnának elő ilyesmivel, annak egyáltalán nem örülnék, úgyhogy ne beszéld tele a fejüket ilyen hülyeségekkel!". A "lányok" egyébként 26 és 27 évesek, szerintem önállóan, saját fantáziájuk és vágyaik alapján is el tudják dönteni, milyen esküvőt szeretnének. Sem az én, sem a szülők befolyása nem szükséges hozzá.
S bezzeg az ő idejükben nem lehetett válogatni, s különben is, mit szólnak majd a rokonaik rokonainak rokonai... a hogyhíjják néni, akit 10 évente látok, és mindig bemutatkozik, mert nem is emlékszik rám.
Azért a jókívánság sem maradt le a beszélgetés (inkább monológ vagy prédikáció) végéről, mert szintén gúnyos hangon odavetette: "Remélem, tovább fog tartani, mint amilyen hirtelen jött." Köszi szépen.