Ahogy öregszem, egyre inkább azt tapasztalom, hogy egyetlen dolog sincs a világon, amiről mindenki ugyanazt gondolná. Az hagyján, hogy ahány ház, annyi szokás, de ha már kezdesz tényként kezelni bármit is, tuti, hogy épp szembe jön valaki az utcán, aki bebizonyítja az ellenkezőjét.
Sosem említettem, de időnként megnézem a Hal a tortánt (vagy a Vacsoracsatát) a tévében vagy a neten, és ha van valami tanulsága, az ez. Akármennyire készül valaki, akármit talál ki, akármilyen jó körülmények közt él, akármilyen jó szakács, figyelmes házigazda, tuti, hogy lesz valaki, aki egész mást tart jónak és húzza a száját. Sokáig én is fanyalogtam, hú, ennél tényleg koszos a villa, annál pacalleves az előétel (pfúj), amaz meg a keverőkanállal nyitogatja a szemetes fedelét. De amikor egyszer semmibe sem tudtam belekötni, amikor úgy éreztem, most végre minden a helyén van, akkor az 5 vendégből minimum 3 fel volt háborodva.
Tudom, hogy ez cirkusz, és a forgatókönyv szerint valamin hőbörögniük kell, de akkor is úgy érzem, valamennyire modellezi a valóságot.
Az egész bevezető azonban ahhoz kellett, hogy elmeséljek egy számomra meglepő esetet. Angol tanárommal a füldugók használatáról beszélgettünk, és ilyenkor az a cél, hogy minél többet járjon a szám, úgyhogy feldobtam, mennyire érthetetlen számomra a füldugóval alvás. Mert ha valakit annyira zavarnak a zajok, hogy csak azzal tud aludni, totál kizárva a külvilágot, akkor nem értem, hogyan hallja meg reggel az ébresztő hangját. (Hozzáteszem, sosem próbáltam, tehát nem tudom, így működik-e.) A tanárom szemlátomást meglepődött, kikerekedett a szeme, és azt kérdezte: Ismert maga valaha bárkit is, aki ébresztőórára kel?
Ezen meg én lepődtem meg, és rögtön rávágtam: Persze, mindenkit.
Ő meg ezen lepődött meg. Ő úgy gondolja, hogy mindenki felébred reggelente magától, a szükséges időben. Én meg úgy, hogy mindenki órára kel. Kivételnek talán csak az alvási zavarral küzdők számítanak, akiknek hajnalban kipattan a szemük, aztán nekiállnak vasalni és ablakot pucolni.
Ültünk egymással szemben, és úgy meredtünk a másikra, mintha Mars-lakó lenne.
A tanulság számomra ebből az, hogy az ember sosem tudhatja, ami neki evidens, másnak is az-e.
