Az életem első leánybúcsújára jött meghívót háromszor nyitottam meg, mert nem akartam elhinni, hogy nem a Subbának, hanem nekem címezték. Miután a menyasszony kikötötte, hogy nem szeretne vetkőző vagy már korábban lefélmeztelenedd fiúkat, ezek után röpködtek a jobbnál jobb (értsd: rosszabbnál rosszabb) ötletek, péniszalakú szívószállal pezsgőzéstől a videóról bejátszott striptease-elő vőlegényig minden, én meg fogtam a fejem, aztán egy gyenge (értsd: határozott) pillanatomban lemondtam a részvételemet. Azóta hívott az egyik szintén meghívott, hogy ne csesszek már ki vele, menjek csak el szépen, együtt jobbak vagyunk. Tény. Kértem egy nap gondolkodási időt.
Azt hiszem, ez az a szitu, amikor nincs jó döntés. Ha nem megyek, az a baj. Ha megyek, az is baj. Nem akarnám ugyanis elrontani a menyasszony örömét, már ha ez tényleg őérte van, mert ebben sem vagyok biztos. Viszont nehezen tudom elképzelni magam, ahogy limuzint bérlek a szombat éjszakában és visongatva szívom a valamilyen löttyöt, péniszen (vagy hogy hívják) keresztül.