Nincs izgalmasabb a művészetben, mint az improvizáció, de egyben baromi kockázatos is, mert sosem tudhatod előre, mi sül ki belőle. Illetve kisül-e egyáltalán bármi is. S ha nem, még rátesz egy lapáttal, ha már közben érzed: jáj, csinálom, csinálom, de nem úgy sikerül, mint szeretném. Pocsék érzés lehet, amikor tudod, hogy nem voltál jó, és még utána meg is írják. Nem lehet csak úgy elsiklani a tény felett, és elfelejteni egy perc alatt.
Én ma este "megsajnáltam" a Godot Dumaszínház fiatal színészeit, úgyhogy befogom a számat. Egyszerűen csak annyit mondok: sajnos ez nem sikerült olyan jól, mint amilyen lelkesítően beharangozták.

Ajánlom mindenkinek ezt a videot, mert számomra kiderült belőle, hogy sokszor csak a felolvasás hangneme mennyit dob egy szövegen. Legalábbis én egészen máshogy értelmeznék a saját olvasatomban bizonyos bejegyzéseket, amik így, a színészek szájából sokkal viccesebben hangzanak.
Gratulálok a felolvasottaknak, a három csúcsra törőnek meg pláne. (Aki nem tudja, miről van szó, látogasson el pl. Anyu(ha)mos blogjába.) Sejtem, milyen érzés lehet nekik, mert még elég élénken emlékszem arra a 2006. március 21-ei napra, amikor este 10 órakor beültem egy rádió stúdiójába, s nem tudtam, mi fog történni velem, aztán egyszercsak megszólalt egy női hang és felolvasta néhány bejegyzésemet. A körítést most hagyjuk. Mindenesetre nem mindennapi élmény, amikor egy színművész szájából hallod vissza a szavaidat vagy a gondolataidat. Egyszerre cseng nagyon ismerősen és végtelenül idegenül, hiszen te más hangnemben írtad, mégis eszméletlen jó hallani valaki más értelmezésében. Na, de nem rólam van szó.
Én nagyon jól szórakoztam ezen a videon, s ha lenne mondjuk havonta egy ilyen felolvasóest, tuti, hogy nagy rajongója lennék. S az is biztos, hogy - ahogy Anyuha blogjába is beírtam - ha minden posztot, amire kattintok, így felolvasna nekem valaki, mint ezek a színészek, sokkal több blogot kedvelnék.

Minek tagadjam? Csak az a baj, hogy már nem tart sokáig. Imádom, ahogy a kolleganőim pótanyáskodnak felettem. Annyira édes ez a 8-10 középkorú nő, ahogy puhatolóznak, kérdezgetnek, finoman tanácsokat adnak, körbedonganak... Valószínűleg mind nagyon várja már, hogy a saját gyerekét is ilyen helyzetben lássa, de addig is itt vagyok én, akit megszeretgethetnek. Közben tudják, nem vagyok az a habos-babos típus, és hogy nem ronthatnak csak úgy rám, mert akkor bezárkózom. Ha viszont apránként közelítenek...
Tündériek, amilyen esetlenül csinálják néha. Megáll ma is az egyik mellettem, és elkezd kérdezgetni, mindenem megvan-e a háztartásban, nem hiányzik-e egy kenyérpirító vagy tányérkészlet. Csak úgy kérdezi, persze. Ne gondoljak semmire. :)
Minden nap úgy jövök haza, hogy 10 centivel a föld felett lebegek. Sok szeretetet kapok tőlük ebben az időszakban, és ez rájuk száll vissza. Mondanám, a családom ehhez képest higgadtan vette tudomásul a hírt, s a bejelentés óta nem is nagyon beszélünk róla, de az igazság az, hogy örülnek a maguk módján, csak szerintem ők kevésbé tudják, hogyan közelítsenek meg. Érdekes, elgondolkodtató. Lehet, hogy nekik nem is hagynám, hogy ennyit foglalkozzanak velem, a sokadik kérdésnél valami cinikus dumával letörném a lelkesedésüket. Pedig legbelül kell ez nekem, boldoggá tesz.
Igen, boldoggá. Kettő vagyok mostanában: eszméletlen fáradt és boldog. Rohanunk, intézkedünk, dolgozunk, bosszankodunk, de ha egymásra nézünk, fülig szalad a szánk.

Ez a blog ugye csak vicc (vitZ)? Csak az lehet. Paródia. De azért elsőre nem tudtam, sírjak vagy nevessek...
Hehe, be is perelhetném, mert nem is bimbódzó, nem is hamar, nem is parancsolok megálljt, illetve nem annak... mennyit is lehet ilyesmivel keresni? Lakáshitelhez, önrésznek elég lesz?
Egyébként, ha az ember túlteszi magát az első sokkon, már tényleg vicces. Hasonló érzés lehet a hírességeknek is, azt hiszem.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy el kell utalnom ezt az összeget az Apeh-nek. Már háromszor beírtam, a nullákkal a végén, de mindig sikerült kifogást találnom, miért nem alkalmas a pillanat, hogy rányomjak az Enterre.
De most komolyan, ez emberkínzás. Már önmagában az összeg is, de még ha ruhává alakulna, vagy utazássá, vagy egy új biciklivé... de nem. Megy szépen az állam bácsinak. Azaz a társadalomnak, bele a közösbe, tudom én... de nem lehetne inkább, hogy veszek belőle sok-sok gombóc fagyit vagy táskát, esetleg egy új ágyat... naaaa, lééégyszi, csakmostazegyszer!

Hétvégére valami igazán pihentetővel rukkoltam elő. Bár ez nem jó szó, mert a rukkoláshoz energia kell, úgyhogy maradjunk inkább annyiban, hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Valami olyasmit szerettem volna csinálni, ami leginkább hasonlít a semmit sem csináláshoz. Pl. nem kell hozzá felkelni, felöltözni, járni, beszélni, embernek kinézni, na és persze gondolkodni. Ezt nem pihenésnek hívom, mert nincs benne semmi előre eltervezett, épp csak a végelgyengülés előtti utolsó szusz távozik ilyenkor.
Kerestem valamit, ami igazán bambulós, amihez nem kell semmi mást tenni, csak egy irányba nézni, azt' majd csak lesz valami.
Lett. Megnéztem az interneten legalább 12.352 részt a Hal a tortán-ból, zsinórban, szombat-vasárnap. S mindez előre nem látott, súlyos következményekkel járt. Egész pontosan az alábbiakkal:
1. Kikupáltam magam bulvárból.
2. Kicsit betekintettem mások életébe. Döbbenten vettem tudomásul, mennyit vedelnek az emberek.
3. Felturbóztam általa az önbizalmamat, értsd: ennél még én is jobb háziasszony vagyok. Pl. ki szoktam takarítani, ha vendégeket várok; időre elkészülök a kajával, amit általában meg szoktak enni; nem a főzéshez használt fakanállal nyitogatom a szemetes tetejét; figyelembe veszem, ki mit nem szeret... ésatöbbi.
4. Egy napig mindenhatónak gondoltam magam. Bár alig tudtam kivonszolni magam a fürdőszobába, belül úgy éreztem, félkézzel rittyentenék egy 4 fogásos vacsorát 5 személyre... Hát persze.
5. Naponta kétszer eszméletlen éhség tört rám, aminek kielégítésére minimum ki kell mászni az ágyból, de még ennél elvetemültebb mutatványokat is kell produkálni. Ilyenkor még egy pizzafutárt fogadni is kész Challenge Day. Behúztam magam a csőbe, na.

Ha máshonnan nem, hát onnan tudhatom, mekkora is egy probléma, hogy a blogba leírva elillan-e azonnal. Mire megérkeznek az első együttérző, sajnálkozó vagy tanácsot adó kommentek, már értetlenül nézek-e rájuk: "miről beszélnek ezek az emberek?"

Na szépen vagyunk! Eljutottunk oda, hogy korán reggel egymással kapunk hajba, mert a hiteltanácsadó pökhendi, az ingatlanos affekta, a könyvelő nagyon elfoglalt, a fodrászt hatszor hívtam, de még nem sikerült bejelentkezni, a cikkemet két napja le kellett volna adnom, az adótartozásom összegétől megszédültem, a harisnyámnak a színe, a zoknimnak meg a vastagsága nem megy a ruhámhoz, Damoklész kardja meg ott lóg felettünk. S úgy általában minden elég nehezen megy. De megy.
Stop!