Ha valaki fél évvel ezelőtt (amikor Karácsony közeledtével azt éreztem, hogy nem akarok anyukámmal találkozni) azt mondja, hogy május közepén gumikesztyűvel a kezemen festem majd anyu haját, Dris meg felolvassa nekünk a lépéseket, minimum kiröhögöm.
Az igazság az, hogy elég jó fej mostanában.

Fél szemmel figyelgettem (vagy inkább mondjuk úgy, nem tudtam nem észrevenni) a Blogetikett összeírásának folyamatát, s azon filóztam, változtat-e ez bármit bárkinek a viselkedésén. Lesz-e olyan, aki elolvassa a szabályokat, és annak ismeretében mégsem küldi ki az éterbe az évek során tökélyre fejlesztett anyázását? Alig hiszem, hogy akibe természeténél, neveltetésénél fogva nem szorult annyi jómodor, amennyi a blogoláshoz szükséges, az majd ettől megváltozik. Gondolom, ezt a készítők sem feltételezik.
Hogy pozitív változást hoz-e életünkbe a Blogetikett, azt majd meglátjuk. Ha nem is jön el tőle a Kánaán, ártani biztos nem fog. Egy-egy "illetlen" komment vagy poszt után lehet lobogtatni: "hahó, nemcsak én nem csípem az ilyen viselkedést, a blogtársadalom java ráncolja szemöldökét".
Itt tenném hozzá, hogy rögtön az első pont (A kommented kapcsolódjon a bejegyzés témájához) nekem nem is fontos, eddig is csak akkor fájt, ha tömeges véleménynyilvánítást vártam volna egy-egy komolyabb témában, s egy "hogy csináltad, hogy az izé jobbra, a hozé meg balra került?" komment elvágta a fonalat. De volt már olyan is, hogy értelmes, de a témától elkanyarodó hozzászólás érdekes beszélgetésbe sodort minket, s még tanultunk is belőle. Tehát nálam továbbra is lehet off-olni, miközben bátorítom a többi kommentelőt, hogy azért ne hagyja eltéríteni magát a bejegyzés keltette gondolataitól.
A 7. pontról sem tudom, mit gondoljak. Az egyértelműen bicskanyitogató, amikor valaki úgy tesz, mintha a bejegyzéshez szólna hozzá, aztán oops, véletlenül belecsúszik egy kis fürdőruha-webshop reklám, vagy egy jó pornóvideo-letöltő oldalt ajánl, de nem nevezném nem kívánatos reklámnak, ha valaki egy jó éttermet, egy pöpec ruhaboltot vagy akár lakóparkot (ugye, ugye) linkel. A reklámokkal alapvetően nincs bajom, ha nem pusztán a pénzünket akarja elszedni vagy bepalizni valami hülyeségre, hanem informál, értéket ad. Persze ez bizonyos tekintetben szubjektív.
A napi (nem rss-ből) olvasók talán nem veszik észre, de végeláthatatlan kommentfolyam kezd alakulni egy 2007-es bejegyzésemnél, ahol egy ruhamárka itthoni beszerzéséről érdeklődnek a keresőkből idetalálók, s tippeket adnak egymásnak, hol lehet beszerezni. Komoly dilemmám, mennyire engedjem ki azokat a kommenteket, amelyekről az az érzésem, nem legális árusokat reklámoznak. Eddig nem moderáltam őket, de amikor értékesítők írják be a telefonszámukat, azt azért már túlzásnak tartom. A weboldaluk még oké, onnan úgyis minden elérhető, ami fontos, de ennél jobban nem szeretném összehozni a keresletet a kínálattal.
A Blogetikett 8. pontja: Igen! Bár én hozzátenném: ha felismerhető. Mert egy levél témája lehet érdekes, felháborító vagy tanulságos, de ha csak nekünk küldték, és mi névvel, címmel, arccal kitesszük az Internetre, az enyhén szólva is aggályos. Még akkor is, ha az illető nem kedves, barátságos, dicsérő stílusban írt nekünk. Egy ilyen eset miatt fordultam el végleg az egyik blogtól, bár már amúgy is terveztem egy ideje.

Ennyi a véleményem, dióhéjban. Igaz, kicsit bő dióhéj lett.

Múlt hét végén már a kimerülés határán álltunk, s ezzel párhuzamosan zsákutcába ért a lakáshitel-ügyintézésünk, egy nevetséges, banális szabály miatt. Most megint feltűnt egy kis fény az alagút végén.
Közben megérkezett az első (remélem, egyetlen) rosszindulatúskodás a szűk körű házasságkötésünkkel kapcsolatban, s bár tudom, hogy nem kellene foglalkozni vele, azért a kedves rokon körítésként odavetett félmondatai elég sértőek voltak. Igyekeztem ráhagyni, mert az ő gondolkodását megváltoztatni úgysem lehet, de legbelül majd' felrobbantam. Szomorú vagyok, hogy van, aki így gondolkodik. Nem is a véleménye zavar, hiszen eszem ágában sem volt házassági tanácsokat kérni tőle, mégis rám zúdította. Ami szarul esett, azok a rosszindulatú feltételezései. Az olyan mondatok, pikírt hangon, hogy "ha az én lányaim állnának elő ilyesmivel, annak egyáltalán nem örülnék, úgyhogy ne beszéld tele a fejüket ilyen hülyeségekkel!". A "lányok" egyébként 26 és 27 évesek, szerintem önállóan, saját fantáziájuk és vágyaik alapján is el tudják dönteni, milyen esküvőt szeretnének. Sem az én, sem a szülők befolyása nem szükséges hozzá.
S bezzeg az ő idejükben nem lehetett válogatni, s különben is, mit szólnak majd a rokonaik rokonainak rokonai... a hogyhíjják néni, akit 10 évente látok, és mindig bemutatkozik, mert nem is emlékszik rám.
Azért a jókívánság sem maradt le a beszélgetés (inkább monológ vagy prédikáció) végéről, mert szintén gúnyos hangon odavetette: "Remélem, tovább fog tartani, mint amilyen hirtelen jött." Köszi szépen.

A Folyt. köv.-ben pedig fotók, természetesen, ez már lassan kötelező elemmé válik.
Szeged, az én szememmel:

Szeged

Ritkán érzem vidéken, hogy kevés a két nap. Nem azt mondom, hogy nem vágynék vissza kb. a 3. este Budapestre, de itt még lenne mit nézni, kipróbálni. A tegnap esti séta még inkább nyomasztó volt, de lehet, hogy ma rózsaszín szemüvegben ébredtem, mert az első nappali, városon keresztülrohanós élmények alapján nagyon tetszik Szeged. Valószínűleg tisztább, élhetőbb, nyugodtabb, mint a főváros, de én nem tudnék ilyen helyen élni, turistáskodni viszont remek. Nagyon sok szép épületet láttam, különböző korokból, és hát ugye azok a gyengéim. A legjobb viszont a vendéglátás. Az első este meglepően tapasztaltuk, hogy hamburgereseken és egyetemistákkal teli kocsmákon kívül nincs nyitva semmi, de aztán több kifogástalan (értsd: kifogástalan) helyet is találtunk. Ilyen pl. a Roosevelt téri Halászcsárda, vagy még sokkal inkább az Alabárdos étterem, ami hű, meg ha, meg minden. Olyan jó arc pincéreket fogtunk ki mindenhol, hogy már önmagában ezért érdemes volt odautazni. A messze földön híres Virág Cukrászdának is adtam egy esélyt, de a somlóijuk nem győzött meg igazán. Még lesz második kör, hátha csak rosszul választottam.
Tulajdonképpen szerintem körbejártuk teljesen a várost, még a munkáltatóm szegedi telephelyét is megkerestem, hogy megnézzem közelről. Szerintem nem vagyok ép. Csak arra kevés a két nap, hogy igazán átvegyük a hangulatot. Hogy ne kelljen továbbmenni, hanem ücsöröghessünk 3-4 órákat egy padon, ha az szimpatikus.
A legújabb kedvenc nyelvbotlásom: "szegedik szeretet?" :)
Folyt. köv.

Mivel régóta vágytunk valahova a pusztába vagy legalábbis egy kisváros tempójára, teljesen logikus, hogy végül egy "nagyvárost" választottunk a hétvégére.
Szia Szeged, már sokat hallottam rólad.

Majd' elfelejtettem említeni, hogy találkoztam végre egy bloggerrel, aki szerint sem fontos/kell/érdemes bloggerekkel találkozni.
Hát ez kellett ahhoz, ennyi év félismeretség után, hogy rájöjjek, mennyi közös van bennünk?

Igaz, órákkal később kellőképpen ellensúlyozta, hogy nyitáskor egyedül sétáltam be a Pull and Bearbe. Olyan feeling volt, mintha csak odaadták volna a kulcsot, aztán majd tegyem vissza a lábtörlő alá. Az eladók még érezhetően aludtak, én meg pattogtam a nagy térben ide-oda. A Pull and Bear - mostmár mondhatom, mert többszörösen bizonyított - szívembe lopta magát, főleg azért, mert 2008-ban végre eljutottunk oda, hogy Dris is tud Budapesten ruhát venni. Úgy értem, van szín és méret is, szinte mindenből. Csodaszámba megy. Tartsák meg jó szokásukat! Ha esetleg szembejönne valakinek az utcán, az a valaki meg lehetne győződve róla, hogy Dris tetőtől talpig P&B-t visel. (Kivéve, amikor nem.)
Én kevesebb sikerrel járok mostanában, de már tudom, hol szúrtam el; elbíztam magam. Úgy gondoltam, néhány melltartó vásárlása nem foghat ki rajtam. Hát kifogott. B-ig gyártják, ami nekem szimpatikus. Ez önmagában nem is lenne baj, csak hát ez a B nem az a B, ugyanis kevesebb fér bele, mint amennyi kilóg belőle. Kilóg bizony, alaposan, a szélrózsa minden irányában. 6 mellű nő meg nem szeretnék lenni, köszi.
Amúgy nem tudom, miért csinálom, hogy újabban úgymond nőiesebb cuccokat vásárolok (ruhát, cipőt), nem keveset, aztán mégis minden reggel a megszokott, kényelmes nadrágjaimat, pólóimat és "sportos" cipőimet kapom magamra. Aztán sírok, hogy nincs egy hordható rongyom sem. Valahogy egyik napot sem érzem alkalmasnak, hogy elkezdjem a magas sarkakon járás tanulásának bonyolult és hosszadalmas folyamatát, s aznap ügyelnem kelljen minden mozdulatomra. Gondoltam, gyakorlok itthon, úgyhogy most "otthonka" + pezsgőszínű tűsarkú... biztos csodálatos látvány, ahogy a csúszós parkettán kifutósat játszom.

(Nefrit, köszönöm a tippet, kaptam nyelves pólót. Utolsó darab volt. Igaz, XS-es, de belepaszírozom magam, ha beledöglöm is. (: )

Abban a kiváltságban van részem, hogy 6 éve úgy megyek reggel munkába, hogy csak átsétálok a Margit körút túloldalára. Ma úgy adódott, hogy a reggeli csúcsban, 7 és 8 között átmetróztam a városon, és elámultam. Az elmúlt években teljesen elfelejtettem már, hogy pl. a Metró újság az a valami, amiért érdemes korán reggel, éhgyomorra embert ölni. Egyesek szerint.
Mire célba értem, 5x olyan ideges voltam, mint amikor csak a munkahelyemre megyek.

Azért az olyan jó, amikor hasad a vákuumos csomagolás, és megcsapja az orrod a friss nyomdaillat. Kinyitod az újságot, még nem dobálták teherautókon, nem fogdosták össze az újságárus ujjai, vadi új papír- és festékillatot áraszt, recsegnek-ropognak az egymástól elváló lapjai. Az első ismerkedés mindig csukott szemmel, orron és fülön át történik.
Aztán belelapozgat az ember, keresi, vajon hol lehet az ő cikke, meg úgy eleve, melyik fotót választották és meghúzták-e utólag. És nem. Első bötűtől az utolsóig stimmel. (Igaz, amit éjszaka írtam, kimaradt. Érthető módon.)
Nem tudom, meg lehet-e szokni ezt az élményt. Kicsit más, mint neten publikálni, bár annak is vannak fokozatai.

Nyomozós olvasóknak ezt kicsit nehezebb lesz megtalálni, mint a múltkorit. Vegyük úgy, hogy Level 2.
Nem annyira ismert, de elismert, és színes, szagos, fényes papíros magazin. Már második alkalommal velem, csak az első lelombozott, rossz volt a körítés, a pohár meg inkább félig üres, mint félig teli. Így aztán nem mutattam, nem meséltem senkinek. Most pótlom.