Jól van, jól van, már a poénkodós időszaknál tartunk. Hogy menstruációs görcseim vannak a hátamon, meg hogy nem kell eltűntetni majd a sebet, mert nagyon szexi helyen van, mások oroszlánt meg delfint tetováltatnak oda. Az igazság viszont az, hogy eléggé fáj, két fájdalomcsillapító után is, és kezd a más emberek iránti türelmem rovására menni.

Ma van a Londonba nem utazásom világnapja. Drága Hyde Park, üdv' a messzi távolból!

A mozgásom simán burleszkbe illő. Nem is gondoltam, hogy ennyire nyomorékká válok csak azért, mert az egyik karomat nem emelhetem magasra egy hétig. Most egy pulóver fel- illetve levétele hosszú percekig tart, s a férfiak is azóta segítik fel a kabátomat, amióta nem tudom elfogadni. Nem megy továbbá a tisztálkodás, a teregetés, a hónalj-dezodorozás és az alvás. Persze így is sokkal jobban jártam, mint egy melanomával, nem vitás.
Fájdalomcsillapítót csak akkor veszek be, amikor már nagyon haldoklom, de úgy gondoltam, egyhelyben ülni és Márquez filmet nézni még tudok. Aztán úgy alakult, hogy mentem is moziba meg nem is. Beléptem, megláttam egy arcot, és sarkon fordultam.
A filmet sajnálom, de lesz még lehetőségem megnézni, viszont végül olyan jó estét rittyentett nekem a drága és megértő párom, hogy csak na. Le sem merem írni, hova vitt, nem mindennapi helyszín (és költség) nálunk sem, de nem hagyhatom szó nélkül, mert makulátlan a hely. Kíváncsi lennék, sikerül-e egy ádáz kritikusnak belekötni bármibe is a Café Erté-ben.
Nem semmi nap volt a tegnapi, mindenféle rendkívüliség tömörült benne.

Másodszor is nekifutottam, és sikerült túlesni a "műtéten". Sokkal jobban be voltam pánikolva, mint múlt pénteken, amikor úgy éreztem, már teljesen felkészültem és legyek már túl rajta gyorsan.
A sebész doki egy nagyon jóképű fickó, de amikor a vizitdíj szóbakerült, belekezdett valami végeláthatatlan Kóka-SZDSZ-MSZP szidásba, képernyőt nem tűrő szavakkal tűzdelve tele mondandóját, én meg izgultam, hogy dühében nehogy félrecsússzon a keze. Nem csúszott. Ügyes volt, gyors, és folyamatosan kérdésekkel bombázott, hogy elterelje a figyelmemet. Szükség is volt rá, mert amikor felfeküdtem a zöld asztalra, úgy remegtem, mint a kocsonya. Kentek, szúrtak, vágtak, varrtak, aztán olyan hangot hallottam, mintha tűzőgéppel kapcsolnák össze az oldalamat, de az injekción kívül semmit sem éreztem mégcsak kellemetlennek sem. Végig arra koncentráltam, hogy az arcom elé tolt kis kocsin levő vágó és szúró szerszámokat ne lássam meg :) , mert tutira elájulok.
Ahogy lenni szokott, hazafelé olyan feldobott hangulatba kerültem, mintha épp a lottón nyertem volna. Újabb izgulnivalónak pedig ott a varratkiszedés. Meg az alvás, amit max. állva tudok elképzelni, mivel nyújtózkodni sem szabad. Hátamra, oldalamra nem fekhetek, hason meg felemelt karok nélkül belefulladok a párnába.

Egyetért-e Ön azzal, hogy társadalombiztosítási járulékából és/vagy adójából egészségügyi intézmények liftkezelőket tartsanak fenn?

Még az is lehet, hogy a végén nem lesz senkinek sem iPod Touch-a.
Amy Winehouse kb. január közepén vonult rehabra. (Mert oda úgy vonul az ember, nem csak simán megy ám.) Jóakarói egy ideig úgy gondolták, korai lenne elmennie a Grammyre, amit az elmúlt hétvégén rendeztek. Az USA-ba úgysem engedték beutazni, ezért végül úgy oldotta meg, hogy jelen is legyen meg ne is, hogy egy londoni stúdióból nyomta élőben. Winehouse-t egyébként hat kategóriában jelölték a zenei díjra, ötben nyert is.
Pár hét bezártság és elzártság ennyit számítana? Még így is borzasztó ránézni, mégis üdítő a legutóbbi önmagához képest. Egyrészt visszafestette a haját, ami így is iszonyat, de annál a szőke kócnál még mindig jobb, s mintha a fogait is megcsináltatta volna. Másrészt úgy tűnik, magánál van, és ráadásul mintha így ő is sokkal jobban élvezné a fellépést. Harmadrészt szemlátomást hízott. Lehet másnak drukkolni, mint hogy rendbe jöjjön?
Nem csinálok belőle titkot, Amy Winehouse lassan kultusszá váló sikere ellenére sem tartozik a kedvenceim közé, enyhén szólva. Nem is hiszem, hogy valaha oda kerül. De ő is egyike azoknak a művészeknek, hírességeknek, akikre nem lehet nem odafigyelni.
Itt látható a Grammy-produkciója, amiben nekem a black-vocal mozgása jön be leginkább. Ezt a két számot viszont már annyira unom...

Na mit szereztem? Ezt. Nem érti senki, miért nagy szám, igaz? Mert egyes híresztelések szerint október óta hiánycikk ez a "gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény". Nem tudom, igaz-e, de én is hetekig jártam utána, a legnagyobb patikákban is csak széttárták a karjukat a gyógyszerészek. Végül egy kis utca pici alagsori gyógycucc-boltjában volt még egy doboz. Még egy, az utolsó. Meglehet, hogy az egyetlen a fővárosban.
Hívom Drist nagy lelkesen, hogy elújságoljam, micsoda csúcs vagyok. Megerősít, hogy kincsre bukkantam, fel ne sértsem a dobozát, este elárverezzük az eBay-en. Arany áron elmegy, az tuti. A befolyt összegből meg halálra cigizheti, vagy még inkább kubai szivarozhatja magát.

Miután felvásároltam a Váci utcát, és három ruhaboltos zacskóval belibegtem a Vapianoba, hogy végre igyak egy jó kávét egy jó helyen, sikerült magamra vonnom kb. 100 ember figyelmét, s mintegy 5 percig a világ leghülyébb libájának tűnni. Lehet, hogy csak 20 másodperc volt, de én sokkal többnek éreztem.
Történt ugyanis, hogy kértem egy kávét, tejet és egy üdítőt. Amikor megittam, szépen, jól nevelt kislány módjára vissza akartam vinni a tálcát a bárpulthoz. Ahogy elindultam, az üdítős üveg hirtelen felborult, ezzel kilőve a kávéscsészét, ami pattogott egy ideig a padlón, majd az étterem majdnem közepén megállt. Addigra már két darabba törve. Az összes villa megállt a levegőben, és mindenki engem nézett, ahogy összeszedem a fület, meg a testet, és viszem szépen vissza a pulthoz.
Nem kicsit jöttem zavarba, hebegtem valamit arról, hogy mennyire sajnálom, és hogy azt hittem, jót teszek, ha visszahozom a tálcát. Erre a pultos lány megsemmisítőleg csak ennyit mondott: Köszönjük. :) El lehet képzelni, milyen arccal.
Ki akartam fizetni, ami Dris szerint butaság, de ő épp nem volt ott, hogy ezt még 100 ember előtt közölje velem. (Az lett volna a hab a tortán.) Persze nem engedték, a csésze fogyóeszköz, bele van kalkulálva az árba. Én meg csak rohantam a kasszához, fizettem, hogy csak innen szabaduljak mielőbb... és már majdnem az utcára érve vettem észre, hogy a szatyraimat és a kabátomat ott hagytam az asztalnál. Úgyhogy homlokomra csapva vissza kellett mennem, végig az asztalok közt, felkaptam a cuccomat, és kiviharzottam. Nagyjából sejtem, mit gondolhattak rólam az étterem vendégei... egy szerencsétlen, ostoba liba, akinek csak a vásárláson jár az esze. :)

Aki szorított nekem, annak "lazíts"!
A mai események tökéletesen illenek az "ez az én formám" rovatba. Kezdjük azzal, hogy magam sem tudtam az okát, de nem izgultam már reggel, csak szépen összekészültem, elmentem masszázsra, majd a dokihoz. Alig egy hete telefonon végigsorolta, mely napokon van bent, pontos időpontot nem érdemes adnia, jelenjek meg, amikor nekem alkalmas. Kivettem a pénteket, rákészültem lelkileg... és a doki nincs bent. A betegfelvételen nem tudják az okát, és azt sem, hogy ha más napon jövök, nem járok-e ugyanígy. Szenzációs.
Kicsit ideges lettem, de olyan jóhiszemű tudok lenni... biztos jó oka van a dokinak, hogy nem dolgozik a hivatalos rendelési idejében.
Köszönöm mindenkinek, aki így vagy úgy üzenetet küldött, jól esett. Különösen Kockás-Ági sms-e. Nagyon meglepődtem, részben azért, mert nem emlékszem, mikor adhattam meg a számomat. :) De igazán jól esett minden kedves, bíztató szó. Blogon, e-mailben, telefonon, telepatikusan.
Kedden újra nekirugaszkodom.

Két alkalom után rácsúsztam a sushi-vacsorára. Könnyű, egészséges és nagyon finom. Edzi az ízlelőbimbóimat. Ráadásul most akció van, házhozszállítással együtt kétezerért ketten is jól tudunk lakni. Rövidtávú terveim közt szerepel a napi koffeinadagom redukálása, s az étkezésre való odafigyelés.
Holnap ilyenkor szikével fogják nyesni a hátamon a bőrt, belegondolni is rossz. Néhány dologgal ezt csinálom, a végsőkig halogatom, egyre jobban paráztatom magam, aztán amikor megérett bennem az elhatározás, akkor már lazán megcsináltatom. Dris szerint gondoljak közben arra, hogy a szülésre trenírozom magam. Különben sem olyan alacsony a fájdalomküszöböm, mint ahogy azt előadom. A múltkor is körbeálltak a kozmetikustanulók és visszafojtott lélegzettel figyelték, hogy tűröm a kínzást, majd egyikük megjegyezte, ő ezt a hatodik lépésnél már nem bírja tovább. Akkor tartottunk a tizenkettediknél.
Azért szorítson nekem holnap, aki ráér!

Milyen édes az az idős néni, aki a Duna TV Kívánságműsorában unokája 19. születésnapjára küldi az Orchideákat! Elképzeltem fordítva: "nagymamám 83. születésnapjára küldeném a Prodigy-től a Firestarter-t."