Asszem, leszerződtem egy sajtóorgánummal. Asszem, a főállású munkahelyemen, a kollegáim szeme, füle, orra  előtt. Asszem, még gratuláltak is hozzá. Egy pillanatra kimerevítettem ezt a képet. Aztán "a szabadság illatával orrlyukamban elszáguldottam a naplemente* irányába".

*fénymásoló

A hátipaci-taxis videót köszönöm szépen. Jópofaság.

"Tudtad, hogy van egy viszonylagos klónod?:
- ugyanott találtam, ahol téged
- ír újságokba
- ott volt a melegfelvonuláson... megdobálták tojással
- csinos, mint te :)
- értékrend azonos... csakúgy, mint az ízlés is.
Érdekes, nem? Eléggé meglepődtem, amikor ezen infók kiderültek. A különbség annyi, hogy vele hamar találkoztam is. :D :D Nem mint veled. :("

Valóban érdekes.
Ezt a levelet attól kaptam, akivel sosem találkoztam, de kitalálta nekem életem egyik legértékelhetőbb becenevét. Többértelmű, és nagyon találó, kimondottan rám szabva. Ízlelgetni szoktam: Libka.

Amikor ilyeneket olvasok, nagyon szeretném, hogy már én is mesélhessek hasonlókat, saját forrásból. A környezetemben senkinek, de senkinek nincs kisgyereke. Sem a barátaim, sem a nagyjából korombeli rokonaim nem szültek még. Úgyhogy egyelőre be kell érnem azzal, hogy virtuálisan megzabálom mindannyiatok porontyát, így ismeretlenül is. Fantasztikus élmény lehet minden nap egy ilyen:

"Le kellett gyártanom kettő darab szendvicset, amiket ő gondosan beletett a Bob the builderes hátizsákjába. Wc-re kellett ültetnem és intézni, amit ő ott nem. Majd lenyomott két, érzelgősséget kizáró puszit az arcomra, és közölte, hogy akkor ő most beveszi Párizst. (Anyósék nem rég voltak, innen az infó neki). Amikor kérdeztem, hogy mégis mit fog ott csinálni, derűsen közölte, hogy vesz egy csomó párizsit és találkozik a Donald kacsával.
Felült a benti kismotorra és pápát intve, elnyargalt. Most a mögöttem található nappaliban shoppingol párizsit és nekem nem szabad odamenni, mert az már Párizs és én nem utaztam vele. Sőt. Nem is szólalhatok meg. Rendkívül nagy a fegyelem ma nálunk." (forrás: Ana - bár ez sem rossz)

"Helókitti nyakig merült a vízben, a lábszárát kidugta a kád szélére, rávarázsolta a fürdőhabot, amit aztán egy műanyag kanállal csíkonként, akkurátusan lehúzott." (forrás: Anyu(ha)mos - s ez is aranyos)

"D annyira édes, ahogy mondogatja, hogy: 'majd ha a gyerek (:-)) ki akarja nyitni a hűtőt és ott kolbászolni, akkor én óvatosan odalopózkodok és megfogom a kezét és elveszem és bezárom a hűtőt ezzel a zárral' vagy 'majd ha a kistestvérem 3 éves lesz és hozzá akar nyúlni a késhez, akkor jó magasra rakom, hogy ne érje el, és bezárom a fiókot, nehogy megvágja magát'." (forrás: Kockamesék) Ez a másik kedvencem tőle: "D megkapta ma az új szőnyegét, a régit bevittük az oviba, ott még jó hasznát veszik. A végeit teleraktuk dínókkal, mert felkunkorodott, még szerencse, hogy ennyi van belőlük. :-) D pedig annyira örült a szőnyegnek, hogy puszilgatta, aztán így találtam."

"Édua ma négy éves! Itt ülök a monitor előtt és a könnyeimet potyogtatom. Egy réges-régi fórumból másolgatom ki a 2003-as izguló és bátorító hozzászólásokat. Tegnap éjjel tortát sütöttem az oviba, hogy ma tudják köszönteni és elbőgtem magam ma reggel mikor benthagytam. Ez lesz az első ovis köszöntése." (forrás: Hicudzsi)

És egy saját történet: Egy újságíró házaspár kislányát mindig magával vitte a tévéstúdióba, a szerkesztőségbe, s bárhova, amerre jártak. Talán 4 éves lehetett a kis szöszi, és már olyan szókincse volt, mint egy ritka olvasott felnőtt embernek. A szülei nem is nagyon hagyták ki egy beszélgetésből sem, csak abból, ami aztán végképp nem gyereknek való téma. Egyszer egy tipikusan "felnőtt" dolog került szóba, talán politika vagy gazdaság, amihez a kislány nem tudott hozzászólni, de nagyon értelmes arccal figyelte a párbeszédet. Megvárta a pillantot, amikor épp senki nem szólalt meg, majd az ég felé emelte pici mutatóujját és határozottan mondta: "mint az köztudott". Ezzel mintegy lezárva minden esetleges vitát a szülei közt.

Nem jöttem még rá, miért jár együtt az embereknek a tél a szürkeséggel. Fekete, barna, szürke, esetleg fehér vagy homok- és vajszínek árnyalatai... Pedig szerintem a leghatásosabb téli antidepresszáns az, ha körbevesszük magunkat színekkel. Erre mi a valóság? Bemegy az ember a Benettonba, és a téli kollekció nagy része ilyen meg ilyen. Még ott is, pedig ugye united colors. Ilyenkor a maradék kedvem is elmegy a téltől, pedig esküszöm, amúgy sem sok volt. (Legszívesebben átugranám, s ezzel egyben üzenek is a fejlesztőknek, nem ártana végre egy előre/hátra léptető gomb a nagybetűs élet vezérlőpanelére.) A kereslet a kínálatot, a kínálat a keresletet határozza meg, attól tartok. Jó, jó, azért lehet színes darabokat találni, és pont erre szeretnék mindenkit buzdítani. Döntsük meg a fekete egyeduralmát, s ezt főleg a fiúknak üzenem. Tudom, kényelmes megoldás sötét ruhadarabokba burkolózni. Az olyan "megúszós", bármit bármivel fel lehet kapni reggelente, és biztos nem néznek ki a munkahelyen... de egyhangú és bánatos. Mégha nagyon klassz fekete darabokat lehet kapni, akkor is. (Ne bántódjon meg senki!) Férfiak és nők egyaránt nagyon helyesek tudnak lenni egy-egy jól megválasztott színben. Kinek a pasztel, kinek az élénk. Nekem inkább az utóbbi jön be.
Hetekkel ezelőtt láttam egy gyönyörű lila szövetkabátot egy lányon. Azóta is szidom magam, hogy nem kérdeztem meg, hol vette. Azt hittem, simán találok olyat, de sajnos nem. Úgyhogy tegnap előtt megvettem egy nagyon helyes, letisztult, nőies, de farmerhez és sportoscipőhöz is jó világosszürkét a Zarában. :) Jobb híján. Majd feldobom színes sállal, pulcsival és harisnyával. Mert újabban szoknyát is hordok.

Sosem lehet tudni, az ember hol talál majd érdekes témát. A Nők Lapja Cafén botlottam bele egy szavazásba, ott, ahol többnyire ostoba kérdésekre lehet ostoba válaszok közül rábökni valamelyikre. Most éppen azt kell megszavazni, hogy Győzikéék válnak-e vagy sem, hát nagyon izgi, tényleg. Van viszont egy másik szavazás is az oldalon, eddig 5540-en töltötték ki, úgyhogy az eredmény már jelent valamit, mégha nem is zárták le.
Maga a felvetés, hogy négy dolog közül bármiről is le kellene mondani, önmagában értelmetlen. Miért kellene bármelyiket kihúzni az életünkből? Ha viszont valami furcsa okból valóban választási kényszer előtt állnánk, miről mondanánk le legkönnyebben? A jó társaságról? Az anyagi biztonságról? A szólásszabadságról? A hosszú életről? Egyáltalán kinek mit jelentenek ezek a fogalmak? Milyen a jó társaság, milyen mértékű az anyagi biztonság, milyen hosszú a hosszú élet? Az NLC-n több fórum is indult ugyanerről, annyira felpiszkálta az internetezőket a téma.



Engem az eredmény döbbentett meg. Egyrészt a többség bármiről könnyebben lemondana, mint az anyagiakról. Nem tudom ugyan, mit értenek ez alatt, hiszen úgy képzelem, hogy a válaszadók nagy többsége jelenleg sem él anyagi biztonságban, tehát nincs is miről lemondania. Tegyük fel azonban, hogy a tesztet kizárólag a felső tízezer tagjai, valamint kiapadhatatlan bankszámlákkal rendelkező honfitársaink töltötték ki. Akkor is fura, hogy akár a jó társaságról is lemondanának (gondolom, egy életre, nem egy hétre) az anyagi biztonsággal szemben.
Nekem, véleménynyilvánítási kényszeres, a szólásszabadságot a maga módján rendszeresen gyakorló bloggerként viszont a legjobban az a 70% szúrja a szemem. Nyersen fogalmazva: befogom a számat, csak lóvé legyen dögivel. (Az is érthetetlen számomra, hogyan lehet egy társaság jó a szólás szabadsága nélkül.) Azért ez sok mindent megmagyaráz. A napi politikával és a kisebb közösségekben levő igazságtalanságok fennmaradásával kapcsolatban egyaránt. Talán ezért mennek olyan lassan végbe a változások. Talán ezért érezheti magát periférián az, aki valamilyen ügyért ki mer állni. Nem tudom, lehet, hogy tévedek. Nekem mindenesetre alapvető igényem. Egy olyan társadalomban, olyan korban, ahol a jelenleginél több korlátja van a szabad szólásnak, engem már rég lelőttek volna. Képtelen lennék tartani a számat. S azt gondolom, ahol szólásszabadság nincs, ott semmilyen szabadság nincs. Anélkül pedig megfulladunk. Szabadság nélkül az élet jelentősen veszít minőségéből.
Kíváncsi lennék, ha egy zömében férfiak által látogatott lapon jelenne meg ugyanez a szavazás, más eredmény születne-e. Vajon a nőkben kevésbé él a véleménynyilvánítás és a másokhoz szólás igénye, mint a férfiakban, akik kicsit régebbóta hallathatják hangjukat?
Jobban megfigyelve a másik három választási lehetőség (jó társaság, anyagi biztonság, hosszú élet) az egyénről szól. Szólni meg általában valakikhez, vagy valakik érdekében szoktunk. Időnként beleértve magunkat is. Máskor meg nem. Legalábbis "jobb helyeken".
Én az anyagi biztonságról vagy a hosszú életről tudnék könnyebben lemondani. Ezeket amúgy sem érzem, hogy birtokolnám. Ha pedig még szűkebbre szabná a jövőm, attól még tudnék teljes életet élni. A jó társaság elengedhetetlen, még ha egy életen át egyetlen személyből áll, akkor is. Kell valaki, aki megért és a szó minden értelmében "társaságommá" válik. Egy életen át jó társaság nélkül élni borzasztó lehet. De azt hiszem, a legnehezebben a szólásszabadságról mondanék le. És ti?

- Milyen kedves volt ez az eladólány... - mondom.
- Igen. Ha nem lenne csajom, el is kérném a telefonszámát. - válaszolja, majd odadugja a pofiját a szám elé, hogy adjak puszit. Én meg (meg)játszásiból duzzogok, úgyhogy nem adok. Erre még el is kezdi magyarázni:
- Csak azért, mert annyira aranyos volt. - majd megint odadugja a pofiját... én meg nem bírom tovább, és elnevetem magam. Lökött pasiliba.

A freeblog főoldalon találtam ezt a bejegyzést, amely Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? című könyvéhez íródott. Én persze ezt a művet nem (sem) olvastam, de két dolog jutott eszembe róla.
Az egyik, hogy én hasonlóképpen írtam 5-ös fogalmazásokat egész általános és középiskolában soha el nem olvasott kötelezőkről. Anyukám tanította a technikát, egy izzasztó augusztusi délutánon. Feküdtünk a csepeli strandon, (amit még a kötelező olvasmányoknál is jobban utáltam), és próbáltam magamba gyömöszölni A Kőszívű ember fiai-t. Anyu rámnézett, s nem tudom, milyen szenvedő arcot vághattam, de rögtön látta, hónapok alatt sem fogok eljutni a regény végére. Pláne, hogy korábban már az Egri csillagok-kal is így jártam. Aztán megemlítette, Jókait ő sem bírta elolvasni. Ezzel azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mert tudtam, kitűnő tanuló volt. 18-20 éves voltam, amikor elkezdtem élvezni a kötelezővé tett irodalmat is. Legalábbis bizonyos darabjait. Elkezdtem falni a könyveket, mindenféle műfajból. Aztán kb. 25 évesen az olvasási kedvem alább hagyott. Most épp töltődési időszak van, jobban lekötnek cikkek, blogok, ilyesmi. Évente talán 2 könyvet teszek magamévá mostanában, de már érzem, kezdek megint érdeklődni, épp tegnap tettem ígéretet valakinek Nick Hornby regények olvasására.
Apropó, a másik, ami eszembe jutott: amikor heti több tucat filmet néztem meg, ugyanígy tudtam beszélni arról a kevésről is, amit az akkoriak közül nem láttam. A plakátjuk, a szereposztás, a rendező és még talán a filmstúdió neve alapján egész kis hibaszázalékkal be lehetett lőni, melyik hollywoodi sablon érvényesül rá, mik lehetnek az erősségei és hibái. Amelyik meg egy picit is egyéninek tűnt, azt úgyis rohantam megnézni.

Dris reggel kicsit félszegen megemlítette, szerinte egyek kevesebb édességet, mert "kerekedik a pofim". Őt nem zavarja, de tudja, hogy én nem szeretném. Aha, értem, köszi. Aztán elment dolgozni, és mivel nagyon szeret és nagyon hiányoztam, este 10-kor hazajött egy nagy doboz somlói galuskával.
Méghogy a nők szeszélyesek. :)

A halottak napja kapcsán jutott eszembe, mennyire különbözően gondolkodnak népek a temetésről, megemlékezésről. Nálunk szinte szentségtörés, ha nem sírunk a halál hallatán, ugyanakkor könnyeinket és kivörösödött szemünket napszemüveg mögé rejtjük. Ha csak elmosolyodunk a temetőben, már szúrós tekinteteket kapunk. Vannak kultúrák, ahol illik nagyon látványosan gyászolni, egy évig feketében járni, tartózkodni mindenféle szórakozástól, vidámságtól. Mi talán a középutat képviseljük az előbbi és aközött, ahol a temetésen vidáman énekelve, mosolyogva idézik fel az elhunyttól kapott kellemes órákat, éveket, egy-egy kedves tulajdonságát, s a szertartás után partit rendeznek a tiszteletére.
A gyász, a temetés, a halottakra való emlékezés formája mindenkinek magánügye kellene, hogy legyen. Én személy szerint nem vagyok a temető híve. Megmondom őszintén, egyetlen temetésen sem vettem részt eddigi életemben. Biztos, hogy ez változni fog, de nem azért, mert nekem fontos, hanem mert a szeretteim közül néhányan így szeretnék. Két kezemen meg tudom számlálni, hányszor jártam eddig temetőben, de egy százlábú összes végtagja sem lenne elég, ha azt kellene összeadnom, hányszor keveredtem ebben a témában vitába másokkal. Legtöbbször a családommal, mert nem tudták tiszteletben tartani a véleményemet. (Sőt, anyukám azt is mondta, szégyent hozok rá a többi rokon előtt, ha nem megyek. Rá? Nem értettem, akkor ezt most nem a halottról szól?) Rám próbálták erőltetni azt, ami csak és kizárólag belső indíttatásból működhet. Sehogy máshogy.
S mielőtt félreértésbe keverednék, természetesen a halált minden esetben szörnyűnek tartom és bár még nagyon közeli ismerősöm szerencsére nem halt meg, azért alaposan meg tud viselni, ha valaki, akit kedvelek, szeretek, vagy csak figyelemmel kísértem az életét, nincs többé. Csakhogy ez az érzés nem hozza magával a temetőt. Egy olyan helyet, amerre sosem jártunk korábban, amihez semmi közünk, ahol beosztás vagy kiosztás szerint lehet építkezni... Ott csak egy földkupac található, gaz vagy éppen gondozott növényzet, de nem az, akit én tiszteltem és szerettem. Az az ember a lelkemben, a szívemben, az emlékeimben van. Nem csak november 1-jén és 2-án, hanem mindig. Naponta, hetente eszembe jut, s életemben ott van az ő életének hatása. Ahhoz, hogy szeretettel emlékezzek meg róla, vagy hogy hiányozzon, nem szükséges a virágosnál sorban állnom, és a kijelölt másfél négyszetméteren gereblyéznem, naptár szerint jelzett időpontban. Megállok, gondolok rá, és elraktározom a szívemben.
Én így vagyok ezzel, s tiszteletben tartom, ha mások máshogyan.