Az tutifix, hogy mindenkinek van valami fóbiája. Nekem több is, de nem a szokványosokból. Gyerekkorom óta az a fő parám, hogy egyszer fejemre fog esni egy régről fenthagyott, gazdátlan cégtábla vagy fényreklám. Ha meglátom a szép, cirkalmas betűket: Szabóság, és alatta egy Bang & Olufsen üzletet, nagy ívben kerülök. Eleinte azzal nyugtattam magam, hogy egy üzlet tulajdonosi kötelezettségeihez nyilvánvalóan hozzátartozik ezeknek a tábláknak a karbantartása is, a balesetek megelőzésére való törekvés, meg minden. Feltételezem viszont, hogy ha a ma ott üzemelő bolt foglalkozna akár egy percig is vele, akkor már leszedte volna. Namármost elég sok olyat látni, amit max. a szentlélek tart, csálén lóg, a fémtábla sarka meg pont arra vár, hogy áthaladva alatta az én fejembe álljon bele. Beeiiiing.
Kinek a dolga foglalkozni ezekkel? Egyáltalán valakié?

Asszongya nekem a Hummus Bár pultja: Tipping is sexy.
Legalább humoros formába van csomagolva, hogy "adj pénzt!".

Nem áll szándékomban erotikus bloggá válni, de emellett nem mehetek el szó nélkül. Gyerekkorom egyik hétköznapi csodája volt a robbanós cukor, ami a nyállal való találkozás pillanatától pár másodperces pattogásba kezdett a nyelven, bizsergetve az egész szájüreget, a nyelvet, az ínyt, a szájpadlást. Közben sistergő hangot adott ki. Kézenfekvő ötlet, mégsem jutott volna eszembe soha, hogy érdekes lehet vele csókolózni, s hogy mindez csak egy lépésnyire áll egy szexuális játékszertől. Valaki másnak viszont igen. Piacra dobta, szexuális játékszer formájában. Persze nem a nyelvre kell tenni, hanem oda, ahol a partnerünk testét bizseregni szeretnénk. Egyszerűen rá kell szórni a kényeztetésre váró testrészre, aztán lenyalogatni. Állítólag vizes testre hintve is hatásos. Ha ez valóban működik, akkor szerintem remek ötlet. Mármint üzletileg. (Alig 6 dolcsiért rendelhető a neten - Sizzling Body Candy.) Az más kérdés, meghitt dolog-e "pattogtatni" a kedvest, s gondolom, utána meg ragacsos minden.

Egy (lelkiekben is) budapesti fiatalembert három napra vidékre, egy nemzeti parkba szólít a munkája. Szép, szép, de már a második nap reggelén szenved, hiányzik neki a város. Aztán a harmadik napon egyszercsak megcsörren a telefonja, egy haverja hívja:
- Szia.
- Szia. Hé, te a metróban vagy?
- Igen, miért?
- Tartsd egy kicsit, hadd hallgassam!

Tegnap a bánikbetegezés napja volt, ma pedig minden kedves ismerős figyelmeztetett, venni kellene terhestesztet. Merthogy még mindig szédülök, viszont a rókázás ellenére meg bírnék enni egy elefántot (szójából - hihi) egy ültő helyemben. El is mentem humuszozni a város legjobbjának tartott helyre, muszáj volt kimozdulnom egy kicsit. Nos, a vendéglátó egység maga inkább taszító volt számomra, mint kellemes, de a humusz kifogástalan. Elvitelre bármikor kiváló, s a többi, általam ismert büfééhez képest olcsóbb is. Ja, eladó lányok nem beszélni madzsar. Angolul kell megkérdezni a legalapvetőbb dolgot is. Én meg jól zavarba jöttem a váratlan fordulattól.
Mire hazaértem, persze szédültem. Az erre a tünetre felírt gyógyszert kiváltottam, az van rá írva, emésztéssegítő drazsé. Höhh??? Emésztés elősegítés = szédülésgátlás?
Nem hinném, hogy terhes lehetek, különben sem mondunk ilyet frik előtt, vizsgaidőszakban..., de azért értékelem a humort és a figyelmet, persze.
A nap apró öröme pedig, hogy sikerült Nike-plakátcsajnak öltöznöm anélkül, hogy akár egy Nike-cucc is lett volna rajtam.
Jól van na, most ez van. Ha még ennél is jobban unatkozom, majd pisilek lakmuszpapírra.

Mindig-ugyanazt-felíró házi orvosom kitett magáért. Sóhajtoztatott, vérnyomást mért (92/60), hasat nyomkodott, megszaglászott és elmagyarázta, miből lehet tudni, agyi, vírusos vagy bakteriális eredetű-e a hányás. A gyógyszer nevét nem csak odamacskakaparta, de ki is betűzte, szépen, artikuláltan. Látványosan meg akart felelni valami nem tudom minek, mert nekem nem volt más elvárásom, csak hogy sajnáljon, kiírjon, meggyógyítson. Háromszáz forint lesz, mondta szemérmesen, és olyan halkan, hogy először azt hittem, a tolla serceg. Ciki neki, csak nem tudom, miért.

Furcsán érzem magam, akárhányszor meglátom ezt így. Értem én, persze, hogy értem. De ha valami, hát épp a lakkozott köröm és harisnya (külön-külön vagy együtt), ami nem jellemez. Persze értem én, értem.
Nevessünk inkább ezen!

...jutnak, nem több. De most éreztem rá, hogy ráérzett. Sodró találkozások, üres szünnapok. Mennyi még? 19?

Tévedtem, meg kellett volna várni a mai napot, annak is a végét, hogy legyen valami komolyabb probléma is a listámon. De a fene se gondolta, hogy ez lesz. Éjjel fél háromkor arra ébredtem, hogy eszméletlen sebességgel forog körülöttem a világ, a létező valamennyi irányba. Azt sem tudtam, hol vagyok, alig kaptam levegőt, és hányingerem volt. A máskor napi 5x elvégzett rutin ablaknyitás és egy pohár vízhez jutás most lehetetlen küldetésnek tűnt. Végigfutott az agyamon minden: biztos alultáplált vagyok, és most fogok belehalni, vagy a soha nem tapasztalt erősségű szédüléstől belefejelek az ablaktáblába, meg hasonlók. Egy teljes órát szenvedtem a klotyó fölé görnyedve, amikor végül úgy beparáztam az egyedülléttől, hogy sűrű lelkiismeretfurdalás közepette felhívtam azt, akiről biztosan tudtam, segítségemre siet. Van egy ú.n. "piros vonal" közöttünk, kimondottan ilyen esetekre. De nem vette fel, majd másodszor sem, s ettől rám tört a félelem. Itt fogok meghalni, a fürdőszoba padlóján. Mondjuk beszélni csak összefüggéstelenül és nagy erőfeszítések árán tudtam, felállni szintén nem ment, úgyhogy a földről elérhető távolságban levő törölközőkből megágyaztam magamnak a padlón. Végül csak megérkezett a visszahívás, majd a személyes segítség is.
Most gyengének érzem magam és védtelennek, kellene az a férfikar, ami átölel, egy szakács, aki diétásat főz, és egy takarítónő, mert a nappali fényben ritkán látott lakásban zavar a milliónyi hajszál.
De nézzük optimistán: ma végre kipróbálhatom, milyen érzés vizitdíjat fizetni, s a szegény afrikai vidékeken továbbra is éheznek.

Valamiről lemaradtam, vagy mégsem értem a melegeket? Miért nem csinálják össze magukat, hogy jön Gwen Stefani?