Köszönöm a díjat retzsE-nek. (Egyszer már megkaptam ezt a díjat, bár kicsit más volt vele a feladat.)

A díjjal kapcsolatos instrukciók:

1. Megköszönöm a kitüntetést. (pipa)
2. Kiteszem a logót az oldalamra. (pipa)
3. Belinkelem, akitől kaptam. (pipa)
4. Írnom kell 7 dolgot magamról. (alant)
5. Továbbadom ezt 7 blogtársamnak. (ööö, majd kigondolom)
6. Belinkelem az oldalaikat.
7. Rövid megjegyzésben tudatom velük, hogy megkapták a díjat.

A blogom tele "dolgokkal magamról", de kihívás újabb 7-et összeírni, úgyhogy legyen:

1. Ezt a bejegyzést a Mecsekből írom, itt pihenek már egy hete.
2. Mindig úgy érzem, hogy nincs elég idő mindent kipróbálni, megtanulni, megcsinálni, amit szeretnék. Sokszor ezért egyáltalán nem kezdek bele dolgokba. Utálom ezt magamban. Jobb lenne, ha semmi más nem érdekelne, csak mondjuk a zongorázás vagy a horgolás, és egy életen át egyre mélyebbre és mélyebbre tudnám ásni magam benne.
3. A hatalmas hóra való tekintettel megvettük életem első hótaposóját. Újra kell benne tanulnom a járást.
4. Nagyon sajnálom, hogy nem írhatok (többet) a munkahelyemről. Sok mindent kellene kiadnom magamból, és nincs igazán partnerem, akihez ebben az ügyben fordulhatnék. Nagyon virágnyelven írt, piszkozatban hagyott bejegyzésekben adom ki a gőz maradékát, amennyire így ki lehet.
5. Ma egy helyen ebédeltem "a" Lovasival.
6. Igyekszem nagyon toleráns lenni, mert viszont is ezt várom, de sokszor idegesítenek azok az emberek (Facebook-on, blogokban), akik minden nap kiírják, milyen az időjárás, valamint baromira ráérnek egész nap játszani és valamiért azt hiszik, hogy minden elért pontszámuk érdekli az összes ismerősüket.
7. Biztos gáz, de nem tudok mondani 7 bloggert azokon kívül, akiket előzőleg már megdíjaztam.

Aki szeretné tovább vinni a láncot, csak nyugodtan!

A hét legjobbja, hogy Dris meglepett egy kis ajándékkal valamikor kedd környékén. Hazaérve egy kis díszdobozt találtam a lecsukott fedelű laptopomon. Kellemes látvány volt, de ahogy leemeltem a tetejét, még izgalmasabbnak tűnt. Előbukkant egy selyempapír, szépen hajtogatva, s középen, a rétegek találkozásánál apró címkeszerű matricával összefogva. Pöccre nyílt, alatta pedig apró, dizájnolt csokoládéfalatkák sorakoztak rendezetten.
Mint megtudtam, nem olcsó mulatság, igazi igényes ajándék, szív küldi szívnek. Azóta minden este megjutalmazom magam egy-egy falatkával a dobozból. Isteni finomság mind. Így tudtam túlélni ezt a hetet.

Gondoltam, bekapcsolom a tévét. Kiszel Tünde szájában találtam magam. Nem tudom, hogy történhetett, de hogy én ezt nem igényeltem, az biztos.

Na, de jófej mindenki! Kaptam "öntsd ki nekem a szíved" levelet, és amikor kiderült, hogy kvázi főnöki megfigyelés alatt kávézhatok ezentúl, ha egyáltalán, Szisza megjelent egy szelet kapucínerrel meg egy Kinder Maxi Kinggel. "Tessék, hoztam neked a kávédat és a sütidet." Csevegtünk mellé bénán flörtölni próbáló fiúkról, munkahelyi viccességekről, és jól esett.

Eddig iszonyatosan szar ez a hét, pedig már épp úgy éreztem néhány hétig, talán hónapokig is, hogy rendben vagyok. Most meg minden rossz összejött, egyelőre tartom magam, megküzdök a sárkánnyal is, de nem tudom, mikor szakad el a cérna.

Kaméleon

Aszongya, hogy "színes, magyar szélhámosfilm". Mint műfaji besorolás.

Goda Krisztina filmjeiben azt bírom, hogy látszik rajtuk a törekvés. Csak tipp, de nekem úgy tűnik, szeretne a legkevésbé magyart csinálni. Szeretem, hogy nagyon jól választja meg a forgatási helyszíneket, Budapestet gyönyörű és hipermodern világvárosnak láttatja, és a film végére dagad az ember keble, hogy ilyen csodás helyen élhet. A város legszebb lakásait, irodaházait, éttermeit és utcáit találja meg, de van, hogy csak épp azt az egy különleges lépcsőházat, amitől jobbra és balra viszont romos minden. A szép lakásbelsőkhöz, autókhoz és ruhákhoz aztán dekoratív színészeket választ, s már nem is jut eszünkbe, hogy ez a film is ugyanannak a kis országnak a kis filmiparából származik, ahonnan a... Ki-ki egészítse ki egy-egy magyar filmcímmel. (Senkit nem szeretnék megbántani.)
Köszönet érte. És köszönet azért is, hogy Csányi Sándor végre nem szívtipró, Kulka János viszont meleg.
Tehát a körítés pazar, a történet érdekes, még csavar is van a végére, meg egy frappáns mondat befejezésül. Épp csak az az icipici dolog hibádzik, amit nem is tudok pontosan nevén nevezni. Az, hogy a legjobb színészeink sem elég jók. (Bocs, ha valaki máshogy gondolja.) Filmen legalábbis nem. Szerény (és sok vitát kiváltó) véleményem szerint színházban sem. Hogy szaggatottan beszélnek, teátrálisak és mesterkéltek, és ettől minden igyekezet ellenére megint csak "olyan magyar" lesz az egész. Kár érte, bár tudom, sokan szerették ezt a filmet. Engem csak ez az egy dolog miatt nem kötött le eléggé.
(Ha pontozni kell, szerintem 10/7.)

Lélegzet

Jieho Lee-nek ez az egyetlen filmje? Az első? Hát, nem tudom, nem áll össze a kép, mit szeretne vele mondani. Nagy neveket sikerült megnyernie, ami első filmesként - ha valóban az - már önmagában siker. Andy Garcia, Kevin Bacon, Forest Whitaker, Sarah Michelle Gellar, Julie Delpy, Brendan Fraser és Emile Hirsch (aki lassan mindenben szerepel, ami a szemem elé kerül). A szereposztás ellenére valahogy kialakulatlan marad végig, az egyetlen érdekessége, hogy a történeti lánc körbeér, a szereplők sorsa egymásba fonódik, mégha nem is ismerik egymást, akkor is. Mindannyian benne élnek egy helyzetben, amit nem tartanak elég jónak, és ezért tesznek valamit, kisebb vagy nagyobb marhaságot, amitől még rosszabbra fordul minden. Jót akarnak, s ha nem tudnak segíteni magukon, hát megteszik máson. Elhangoznak közhelyek, a sebhelyekről, mint a lélek térképéről, vagy arról, hogy akkor tudjuk csak értékelni, ami a miénk, amikor már elveszítettük. Van ebben a filmben ennél több? Én nem találtam. Őszintén szólva a címválasztást sem értem (az eredeti: The air I breathe).
(Nálam 10/6.)

Gran Torino

Clint Eastwood filmjeivel mindig ugyanaz van. Lehet ütős vagy lapos a sztori, a rendezést mindig még gyengébbnek érzem. Oké, tudom, a nagy Clint Eastwood-ról beszélünk, nem szeretném én bántani, sőt, tetszik az igyekezet, amivel érdekesebbnél érdekesebb történeteket vesz elő, de valamiért mindig billeg nálam az egész.
Most is épp csak ennyi a bajom. A túl szájbarágós jelenetek, az érzelmek (számomra!) nem elég alapos kidolgozottsága, mert a Gran Torino egyébként nagyot ütne. Lassan indul, már-már unalmasan, és úgy is marad egy jó ideig, de aztán beröffen. Nagyot mond, de mégsem kaparom le a falat utána.
(Gondolkodtam a pontozáson, de 10/8 fölé nem tudom vinni. Nem rossz film, érdemes megnézni, csak lehetne jobb is.)

P.S. I love you

Ezek azok a pillanatok, amikor úgy érzem, nem vagyok "eléggé" nő.
Mindenki ajánlja, én meg csak ülök a tévé előtt és értetlenkedek, mit tudtak rajta imádni, s pláne hogy tudták többször is végigszenvedninézni.
Pedig nagyon jól indul, az első 2-3 jelenetnél még bőszen bólogatok, igen, ilyen az élet, ezek a párbeszédek kicsiben köztünk is lezajlanak. Aztán, ahogy elkezdenek jönni Gerry-től a levelek (talán ezzel még nem lövök le semmit annak, aki meg szeretné nézni), egyre unalmasabb és unalmasabb az egész, tele szentimentalizmussal, sablonokkal. Dris előre mondja, mi lesz. Röhögünk, amikor szipogni kellene. Egyszer még a közepén bólogatok, igen-igen, a nőknek halvány lila gőzük sincs, mit akarnak, mennyire igaz, de aztán a csónakban lökdösődős, visítozós jelenettel a film számomra eléri mélypontját, és már alig várom, hogy vége legyen.
Sajnálom, nekem ez nem jött be. Legfeljebb Hilary Swank kalapjai. Csak azért, hogy egy kicsit mégis nő legyek.
(Maximum 10/6.)

Dühöng, hogy szállást kellene nézni, még ez is, nincs elég baja az embernek, amikor amúgy is fáradt és még dolgoznia is kell este, jó lenne már pihenni, elutazni valahova, ahhoz szállást kell nézni és foglalni, ördögi kör.

Sosincs annyi idő, mint amennyi tétel a to do listán. Még a pihenést is kapkodva csinálom. Nem tudom, mikor érek rá blogot írni. Egyszercsak.

Furcsa, hogy körülöttem mindenhol kisbabák és/vagy gömbölyödő pocakok vannak. Tele az iwiw kezdőlapom vagy hírfolyamom vagy mim csecsemőkről készült fotókkal. Csupa 4-5 kilós kedvcsináló. Van kedvencem is (pedig nem szabadna), kimondhatatlan nevű csöppség.

Nem is meséltem még, mivel töltöttem a fergeteges Szilveszter éjszakámat. Hogy otthon, az alap, de mivel Dris gyakorlatilag végigaludta a koraestétől éjfélig tartó időszakot, ráadásul az ölemben, igyekeztem nagyon halkan kapcsolgatni a tévécsatornák között. Éjfél előtt tizenkét perccel azért kinyitotta a fél szemét és megkérdezte, iszunk-e pezsgőt, úgyhogy megvolt a dugópukkanás, koccintás, csók, Himnusz... de a tévében nem a hagyomány szerinti beszéd következett a köztársasági elnök előadásában, hanem a Jack Jack című film. Épp előző nap hallottam a rádióban, hogy a 2009-es magyar gyártású mozifilm-bevételek listájának végén kullog ez az addig számomra ismeretlen "mű". A Jack Jack zenekarról egy keveset már tudtam, de a filmről tényleg december 30-án hallottam először, akkor sem sokat. A lényeg, hogy ottragadtunk a tévé előtt. És jó volt! Érdekes, szórakoztató, elgondolkodtató, bár el nem tudom képzelni, hogy miből gondolták, hogy az emberek ezt moziban meg fogják nézni.

Ha esetleg valaki még nálam is tájékozatlanabb lenne, és azt sem tudná, mi a Jack Jack, akkor dióhéjban: Mester Tamás, Papp Szabolcs (Supernem), Tóth Tibi (Hooligans) és Ganxsta Zolee (Kartel) létrehozott egy fellengzősen super group-nak titulált zenekart. Igaz, ami igaz, jó zenészek. Beköltöztek 7 hétre egy házba valami vízparton, állati hangulatos helyen, és miközben éltek (értsd: buliztak, ettek, ittak, dumáltak, poénkodtak), összerántottak egy rocklemezt. Nem is akármilyet. Mondom ezt a filmben és a youtube-on hallott számok alapján, mert szerintem nagyon jó. (Igen, a zenei ízlésem igen színes, és ez is simán belefér.)

Ha már összeköltöztek, vittek magukkal jó pár embert, hangmérnököt, operatőrt, videoklip-rendezőt, 2 kutyát, és egy pszichiátert.
A zenekar tagjai, miközben a dalokon dolgoznak, az élet nagy kérdéseiről beszélgetnek, vagy épp egy bulival mutatnak ízelítőt a rock and roll életmódból, de mint kiderül, ez is mást és mást jelent mindannyiuknak. A pszichiáternek pedig annyi a szerepe, hogy meghallgatja, ahogy a munka szünetében Mesterék önmagukról (pályájukról, szüleikről, terveikről, magánéletükről vagy hiányaikról) vallanak.
Ezt az egészet - amiről előre nem is tudták, mi lesz - filmre vették. Lehetne ez valamiféle reality show is, de nem az, annyiban viszont hasonlít, hogy időnként váratlan események színesítik az eleve sem unalmas banda munkáját. Nem lövöm le a "poénokat", érdemes inkább egy fáradt estén leülni és megnézni.
Szerintem érdekes film, szórakoztató. Ja, hogy egy pia reklámja? Na puff, annak is profi.