Szép lassan haladunk a lakással, pont itt az ideje, mivel már több, mint egy éve lakunk benne. A háló már kész lenne, ha ugye nem tört volna darabokra a szekrényajtó és nem vonta volna ki a forgalomból ezt a cuccot az Ikea. A konyhán még van mit pofozni, de elvileg az első hétvége óta használható. A fürdőszobát inkább hagyjuk, még mindig egy tenyérnyi, falnak támasztott kis tükörnél történik a frizurászkodás és borotválkozás. Ma viszont nagy lépést tettünk előre: megalkottuk a nappalit. Még nincs kész, de egyrészt holnap is lesz egy nap, másrészt így is lóg a nyelvünk. Amúgy meg egész más lett a hangulata, már kezd kirajzolódni az otthonunkról alkotott végleges elképzelésünk. Fényes fehér felületek, egy-egy színnel megbolondítva, és lehetőleg letisztult formák. Nem könnyű, de törekszünk.
Amikor megláttam a mai munka végeredményét, fülig ért a szám, Drisnek és az apósomnak nem kevésbé. Mondhatnám, hogy szép lett, de az nagyon relatív. Sokkal többet elárul, ha azt mondom, olyan, amilyet szerettünk volna.
És azt mondtam már, hogy imádom az új kanapét? Nagyon kényelmes és visszafogottan extrém a fehér szekrényekkel körbevéve. Libazöld, ami egy hülyeség, mert a liba nem zöld, de senki nem szereti kimondani, milyen is ez a szín igazán. Ha pc akarok lenni: liba f. zöld.

A bénázásaim pedig megoldódtak. Az A) kevésbé, a B) annál jobb fordulatokat vesz. Az élet izgalmas és kiszámíthatatlan. Kivéve, amikor de.

Céges buli volt megint, évindító, amit kivételesen vártam, mert sejtettem, hogy izgalmas lesz. Aztán az esti események váratlanul tragikomikusra sikeredtek.

Hetek óta vártam, hogy beszélgethetek valakivel itt egy nagyot, biztos egymás mellé vet majd minket a tömeg, no meg a svédasztal. Így is történt, uszkve másfél óra alatt letudtuk a kötelező koccintásokat és mosolygásokat, majd páran félrevonultunk egy félhomályos, üvöltő zenés, hosszú asztalos helyiségbe. Úgy alakítottuk, hogy mindenki ott legyen, akinek ott kell lennie, de senki, akinek nem. Beszélgettünk, nevettünk, de mindig, amikor létrejött volna az a dumálás, amire vártam, közbejött valami vagy valaki. Egy pár óra múlva már értetlenül néztünk egymásra, hogy mehetett így félre az este, de közben kialakult egy kis házibuli feeling, amolyan parti a partiban. Még táncoltam is, magamhoz képest sokat, dumáltam is magamhoz képest sokat, de az este egyre szürreálisabbá vált. A vége az lett, hogy ottragadtam ötödmagammal (ami tőlem enyhén szólva szokatlan), miközben a kollegák nagy része már rég otthon nézte a híradót vagy a mittudoménmit, és bár nem volt jó, mindig úgy tűnt, hogy majd mindjárt, majd mindjárt...
Végül elfáradtam, de rendesen, ráadásul lelépett, aki miatt érdemes volt ott lenni. A következő feleszmélésem, hogy valahol a Bem rakparton, elakadásjelzővel megállunk a szélső sávban, és négyünk közül az egyik az ölébe hány, a másik még ki tud guggolni a járdaszegélyre, és ott dobja ki a taccsot. Közben zokog vagy röhög, nehéz eldönteni. Az autó tulajdonosa meg rohangál egyiktől a másikig, közben néha odaszól, hogy de jó, hogy legalább én nem vagyok részeg. Mindketten tudjuk, senkinek nem fogjuk elmesélni, de magunk közt évekig emlegetjük majd a ma este abszurd eseményeit, és ez a felismerés kicsit közelebb is hoz minket egymáshoz. "Gondoltad volna egy héttel ezelőtt, hogy a barátaid az én szatyromba fognak hányni a Margit híd lábánál?" "Neeeem." Kuncogunk, s amíg ők még ott elrókáznak, én bevágódom egy taxiba és irány haza.

Hazafelé azon gondolkodom, hogy ez egy látszólag elvesztegetett, totálisan félresikerült este volt, de kihagyhatatlan, mert nagy és fontos felismerésekkel szolgált. Mondhatnám úgy is, felkerült a szemüveg az orromra, és amit láttam, nem tetszett.

, legalább a cégnél küldenék egy kör e-mailt, hogy elhozzam, aki arról jön, amerről én. Úgy nem ketten ülnénk a kocsiban, hanem négyen-öten. Nem csak az órák alatt hazaérő gyalogosokon segítenék ezzel, hanem saját magamon is. 4 autó helyett 1, 40 helyett csak 10, 400 helyett 100 lenne az utakon, de azok tele.
Így, hogy nincs autóm, csak utasa vagyok egy kedves kollegámnak, mögöttünk viszont van két-három üres hely, ezt a linket fogom terjeszteni: BKV-pótló járat indul. Vagy ezt: Oszkár TeleKocsi.

Tudom, milyen ellenérzések vannak sokakban Steiner Kristóffal szemben, de én mindig is bírtam őt. Nem mindig értettem egyet a dolgaival, de azt hiszem, mögé láttam, és tudtam, hogy sokszor csak megjátsza a libaságot, s mivel ilyesmi velem, sőt, ismerőseimmel is előfordul, nem tartottam megbocsáthatatlan bűnnek. Sokkal inkább figyeltem arra, milyen értelmes, kreatív, fantáziadús és felszabadult fiú.

Amikor elkezdte a Premier Plánét a Viván, én még néztem zenetévéket. Olyasmikre is emlékszem, hogy egy szintén Viván leadott interjúban derült ki, Kristóf szülei buddhisták és akkor ő is annak vallotta magát. Az Exit csak ritkán került a kezembe, de Kristóf filmkritikáit mindig elolvastam. S mivel a bulvárhírekben kevésbé követtem figyelemmel a vele történteket, szép lassan átalakult a róla alkotott, vivás képem, vagyis még pozitívabb lett. A rövid kritikáiból nem csak az derült ki, hogy remekül ír, hanem hogy egészen egyedi látásmóddal rendelkezik. Meglátott olyan dolgokat a filmekben, amelyek tényleg ott vannak, csak a hétköznapi ember nem is veszi észre. Kell ehhez egy Kristóf, aki ennyire érzi a popkultúrát és nyitott a mások által láthatatlannak tűnő részletekre.

Én sosem láttam értéket Paris Hilton-ban, Britney Spears sem tartozik a kedvenceim közé, ha pedig kutyám lenne, vizslát választanék, nem hónalj alá csapható kopasz ékszerebet, de megértem, Kristóf miért vonzódik hozzájuk.
No, de nem is erről szerettem volna írni, hanem a könyvről. Merthogy olvasós évet tartottam tavaly (és folytatom), s decemberben, több félbehagyott regény után, a Gumimatrac a Gangeszen-re esett a választásom.

Már a cím is nagyon érdekes, de amikor felnyitottam a borítót, felnevettem. A tartalomjegyzék - amit egy regény esetében egyébként teljesen haszontalannak tartok - csupa filmcímekből állt, Az éjféli cowboytól a Teljes napfogyatkozáson át az Elemi ösztönig. Az ötlet, hogy a szerző így címkézi fel élete egyes történéseit, szellemes, és nagyon kristófos. Aztán a könyv első oldalain, amikor családtagjait Scarlett O'Hara-hoz vagy Kurt Cobain-hez hasonlítja, és párhuzamot von a karácsonyi vacsora és a Judy Garland-filmek hangulata között, olvasás közben befelé gurguláztam a nevetéstől. Tetszik ez a fajta gondolkodásmód.

Több rész is meglepetést okozott Kristóf élettörténetében, nem semmi, mi mindent élt már át fiatal kora ellenére. Történetein hol sírtam, hol nevettem, és néha úgy éreztem, én ezt vagy azt nem éltem volna túl, pláne nem ilyen erős önbizalommal. Igaz, voltak olyan meglepetések is, amelyek negatív irányba tolták a korábban kialakult képet. Ez pedig szembesített régi problémámmal, hogy akik szimpatikusak, azokat ártatlannak és tiszta lelkűnek szeretném látni, s nehezen tudom feldolgozni, hogy ők is tudnak egoisták, önzők, gonoszak, csalfák, önpusztítóak és/vagy következetlenek lenni. Ne legyen már mindenki ember, mert az olyan kiábrándító! (Ide kívánkozik egy önmagán gúnyosan kacagó smiley.)

Gondolom, akik eddig fújtak Steiner Kristófra, azokat nem tudom rávenni, hogy olvassák el nem hétköznapi élete történetét. Csak annyit tudok mondani, hogy én szerettem. Egy döbbenetesen őszinte és jól megírt könyv. 10-15 év múlva elolvasnám, hogyan alakult a folytatás, elsősorban a belső fény követése és hova vezetett a spirituális út.

2009. tényleg jól sikerült. Az év egy nagy eredménye, hogy megérett a pszichológussal végzett munkám gyümölcse, ma már egy határozottabb, több önbizalommal felszerelkezett, alapvetően kiegyensúlyozott nő vagyok. Nő, igen, most valahogy könnyebben jön ez a szó a számra, ha magamról beszélek, mint a korábbi "lány". Nem tudom, aki kívülről szemlélt, mennyit vett észre ebből a változásból. A hozzám közel állók azért elég sokat. Simán benn van a pakliban, hogy amit én fejlődésnek élek meg, azt más úgy értékeli, hogy hátrányomra változtam. Lehet, de nem nagyon érdekel, mert már az sem olyan fontos, hogy a világon mindenkinek meg akarjak felelni. Magamnak szeretnék, a többi majd alakul. Hiszek benne, hogy jól.
Nem mondhatom, hogy egyértelműen jobb ember vagyok, mint évekkel ezelőtt. Nem, sőt. De törekszem, és közben tudom, hogy csak azt dobtam le, ami rövid úton megnyomorított volna. Valamit valamiért.

Nincs vége, továbbra is eljárok a pszichológushoz, de már másért. Személyiségfejlődés, önismereti kaland. Igyekszem mindent magamra szedni, amitől a majdani gyerekeimnek kiegyensúlyozottabb és boldogabb életet tudok biztosítani, mint amilyen az enyém volt.
Osztottam, szoroztam. 3 és fél éve része az életemnek ez a bizonyos heti 1 óra. Sokat költöttem rá, de ha összeadom és összevetem azzal, milyen értéket teremtett az életemben, aprópénznek tűnik.

Anyukámmal csak egy hajszálnyit változott a viszonyom. Annyit, hogy beszélőviszonyban vagyunk. Ez az örök gyenge pont. Sokszor felbosszant, sokszor vagyok türelmetlen a dolgaival kapcsolatban, de már nem visel meg annyira, mint régen. Egyrészt ő maga is jobb passzban van, bár sosem fog megváltozni, másrészt én is sokat fejlődtem, harmadrészt tanulom, hogyan védjem ki a játszmáit. Nagyon nehéz, de igyekszem.

A napokban terveztük meg a nappalit, főleg ikeás konyhaszekrény-elemekből, ahogy a hálóban is van. (Sakkozgattunk velük, jóformán bármit ki lehet rakni belőlük, a variációk száma végtelen.) Erre most belefutottam a flickr-ön egy fotógalériába, ami hasonló, de még ötletesebb variációkat mutat. Valami bútorbolt vagy tervező galéria különböző városokban megnyíló üzleteiről szól a sorozat, ha jól rakom össze a képi információkat, de nem ez a lényeg. Ötleteket lehet meríteni, van egy csomó jópofaság, és azt nézem, hogy egy jelentős része ugyanúgy megvalósítható Ikea-bútorokból is. Szerintem nagyon krea, és inspiráló. Csak össze kell legózni, meg nem ártana, ha az Ikea egyidőben két színnél többet is árulna ugyanazokból a szekrényajtókból.
Jó sok kép van, időnként megnyitó ünnepségnek látszó söröző, gitározó, mikrofonba beszélő emberről is keveredik közé jó pár, de érdemes kitartani, tovább léptetni, mert utána egyre jobb és jobb képekre bukkan az ember.

Néhány szépség, ízelítőül (katt a képekre, és megnőnek). Eredetileg 14 fotót válogattam ki és tettem be a bejegyzésbe, de valami érthetetlen okból csak 7 jelenik meg. Mindegy, hetek óta vár piszkozatban, úgyhogy mostmár kiküldöm a webre így.

Nem tartom fontosnak, hogy egy évszámváltás miatt mindig összefoglaljon az ember, de le kell írnom: soha rosszabb évet, mint amilyen 2009. volt! Talán lehetne kevesebb a meló, de szép volt, jó volt, sikeres volt. Megerősödtem, megerősödtünk. Több értelemben is. Természetesen voltak gondok és idegtépő helyzetek, de azokra már nem is emlékszem. (dehogynem)
Boldog új évet kívánok mindenkinek!
Megyek teregetni, lencsét főzni, blogokat olvasni!

Egész jó a termés mostanában, szerencsésen választunk, úgyhogy a pár nappal ezelőtti 4-hez még jött 3 megemlítendő film.

Belső Terek

Woody Allen egy, talán az első komoly hangvételű filmje 1978-ból. Nem tudom, kinek ajánlhatom, nekem tetszett. "Csak" beszélgetnek benne, és minden "bézs és földszínű". A díszlet: gyönyörű, letisztult enteriőrök, és homokos tengerpart. Mindez funkcióval és mondanivalóval bír, bár a vizuális maximalizmus itt épp egy családi dráma közvetett okozójaként jelenik meg. S miközben vázákról és burkolatszínekről megy a diskurzus, emberi kapcsolatok hullanak darabokra.
(Szigorú voltam vele, 10/8.)

Dogville

A Dogville teljesen meglepett. Az elejével is, a végével is. Kezdetben nagy dogmafilm-rajongó voltam, és ma is szeretem, jó párat láttam Lars von Trier filmográfiájából, bírom a nyers képi világot, a mesterkéletlen beállításokat, a zenétlenséget, a természetesebb fényeket, de ilyet, hogy még díszlet sincs, és ráadásul nem színház, hanem mozifilm, még nem láttam. Kicsit meg is ijedtem, mert a színházak világa sem igazán jön be, és tényleg nem tudtam, mire számítsak. Aztán megszoktam, hogy egy nagy ugróiskola a város, és csak húzogattam fel a szemöldökömet, mikor sorra jelentek meg a színészek. Nicole Kidman-nen nem lepődtem meg, hiszen az ő képe nézett vissza a DVD-borítóról is, de Lauren Bacall, ahogy kapál a krétával rajzolt egresbokrok körül, vagy Chloë Sevigny, James Caan, Stellan Skarsgard, Jean-Marc Barr...
A sztori lassan bontakozik ki, sokáig nem is érzi úgy az ember, hogy történni fog bármi is, és még csak a 3.-4. "felvonásnál" tartunk. Elfogadja-e a kisvárosi közösség az idegent. Na, puff. Nem valami izgalmas. Aztán egyre jobb és jobb, és a végére üt. Igazi tanmese. Azon lehet vitatkozni, hogy a végső döntéssel mennyire tudunk azonosulni. Nekem sem megy, de mivel nincs ötletem, milyen más befejezése lehetett volna, elfogadom. Szeretem, amikor egy film után van min agyalni, vitatkozni, s érdemes a témában fórumokat bújni.
(10/10-et adnék neki. Vigyázat, a Port-on levő leírás erősen spoileres!)

Milk

Nem a világ legizgalmasabb filmje, nem a világ legjobb rendezése, de nagyon örülök, hogy láttam. Hiába érdekelt mindig is a melegkultúra és a szabadságjogok, bevallom, nem ismertem a 70-es évek amerikai melegmozgalmának történetét. Tanították ezt nekünk töriből? (Költői.) Nem is tudom, hogy került el eddig ez a sztori. Mindenesetre emiatt, és Sean Penn alakítása miatt érdemes volt megnézni. Másért nem nagyon, közhelyes és elnagyolt. Nem értem a forgatókönyvért kapott Oscar-ját sem.
Az Index azt írja: "A Milk gyenge film, politikai akciónak erősebb, iskolában történelem vagy osztályfőnöki órákon érdemes levetíteni, majd beszélgetni róla." Talán igaza van.
(Én 10/7-et adnék neki.)

Nagyon jó érzés, amikor a kedves folyamatos adagolással, de a lehető legrövidebb idő alatt benyomja a kaját és sütit, amit készítettél.