Van a Corában, a bejáratnál az a nagy tér, ahol mindig szezonális termékeket pakolnak ki. Kisebb asztalokon és állványokon ott szokott sorakozni a sok karácsonyi dísz decemberben, a csokinyulak és -tojások Húsvét előtt, és az iskolaszerek augusztus végén, szeptember elején. Most a trikolor vált aktuálissá: kokárda minden méretben, nagy textilzászló, vagy kicsi papírból, hurkapálcán... és a Kárpátia CD-je. Többször is odanéztem, és tényleg.
Éljen a szólásszabadság meg minden, de azért foglalkoztat, vajon hol van a kereskedelmi érdek felülírhatatlanságának határa.

Bevásárlószatyrot kaptunk nőnapra.

Gilbert Grape

Tervbe vettem, hogy újranézem Leo DiCaprio korai filmjeit, a Marvin szobájáig bezárólag, mert odáig tart a "kedvenc időszakom" tőle. Igen, van olyanom, hogy "kedvenc időszak", mert még középiskolásként rajongója voltam. Ezt kevesekkel kapcsolatban vallom csak be. Akkoriban mindent láttam vele, ha jól emlékszem, aztán jött a Titanic és az azzal nyílt új korszak, s Leo meg én eltávolodtunk. Jó színész még mindig, nincs vele semmi baj, csak már nem ugyanazt adja nekem, nem olyan filmekben játszik, mint régen. De ki igen?

A Gilbert Grape-pel kezdtem a Leo-felelevenítősdit, ami nem a világ legjobb filmje, de egyszer érdemes megnézni. Épp annyira képtelen, mint amennyire életszerű, és ez bájos. Azért szeretem nézni, mert a színészek olyan természetesek benne. Szinte nem is játszanak, csak adják magukat, a fiatal Johnny Depp csúcs. DiCaprio-ról ez a természetesség nem mondható el, de neki épp az ellenkezője volt a feladata. Szeretem a Gilbert Grape hangulatát, és szeretem benne Juliette Lewis-t is, pedig egyébként nem is.
(Kedves, kellemes 6/10.)

Utazás Darjeelingbe

Agyamentség, sok szép színnel, gyönyörű indiai tájakkal és remek színészekkel. Az alapsztori tök egyszerű és szerintem nyugodtan elmesélhetem: három testvér (Adrian Brody, Owen Wilson és Jason Schwartzman játsza) elszakadtak egymástól, de apjuk halála után egyikük összerántja őket egy közös, spirituális utazásra. Közben kiderül, hogy rájuk régóta fittyet sem hányó édesanyjuk (Anjelica Huston) felkeresése is a programok közt szerepel. Az utazás aztán minden lesz, csak spirituális nem.
A filmet a Tenenbaum, a háziátok rendezője készítette, hasonló stílusban. Aki úgy dönt, hogy megnézi, szánjon pár percet a Hotel Chevalier c. "kísérőfilmre" is, amely nélkül ugyan követhető a Darjeeling, de apró részletek visszautalnak rá, még akár poénok is adódnak belőle, és a sztori így lesz kerek. Különben nem jönnénk rá, miért tűnik fel a filmben egy pillanatra Natalie Portman.
(Ez is 6/10, de máshogy.)

Becstelen Brigantyk

Lehet, hogy most sokaknál kihúzom a gyufát, de nekem a Brigantyk az év csalódása. Annyira áradozott róla mindenki - és itt most nem is az ismerősökre és barátokra, hanem inkább a netes kritikákra és filmes blogokra gondolok -, hogy tényleg nagy durranásra számítottam. Igaz, nem vagyok nagy Tarantino-rajongó, de nekem ennél a Kill Bill és a Kutyaszorítóban is jobban tetszett.
A Brigantyk jól indult, tele feszültséggel és lehetőséggel, izgalmas stílusban, aztán a közepére elveszett minden. A mozis résznél már kimondottan unatkoztam, mert olyan képtelennek látszott a biztosítatlanság, és addigra már egyáltalán nem maradt fenn a feszültség, hogy hű, akkor most sikerülni fog-e vagy nem... Édes mindegy volt, csak legyen már vége.
Tarantino szerintem karakterábrázolásban és látványteremtésben nagyon erős, ezt szinte minden filmjében, amit láttam, tapasztaltam és szeretem. De a részletek mintha nem állnának össze egy kerek egésszé, és a film végül nem éri el a katarzist. Bennem legalábbis nem.
Christoph Waltz viszont óriási, nagyon jól alakítja a tenyérbemászó képű zsidóvadászt. Remélem, megkapja ma este az Oscar-t.
(Csalódós 6/10.)

Minden vilángol

Ez is zsidó témájú film, de egészen más stílusban.
Sajnos nem olvastam a regényt, úgyhogy csak a film stáblistájából látom, hogy az író és a vak, ukrán öreget játszó színész az a Jonathan Safran Foer, akit Elijah Wood alakít a filmben, tehát az ő családjának története, gondolom, némi true story-val és sok fantáziával színesítve.
A film első fele nekem vígjáték, rengeteget nevettem a figurákon és a helyzeteken. Kicsit a Macskajajra emlékeztetett, de a Minden vilángol inkább szólt nekem. Az eleje megalapozta, hogy aztán legyen türelmem a közepén átlendülve kivárni a végét, de akkorra már zsebkendőre is szükségem lett. Szórakoztatott, a szó minden értelmében: lekötött, megnevettetett, elgondolkodtatott, megkönnyeztetett, és visszarepített az időben.
(Imádtam, 9/10.)

Fülig szerelmesek vagyunk egymásba. Ennyit arról, hogy elmúlik, meg átalakul, meg szeretetté szelidül. Bár az tény, hogy hullámokban tör ránk, vannak lágyan ringatózó fodrai és vad kitörései, no meg a szédítő, mélybe húzó örvény... de ha nem hagyjuk, nem csitul el, mindig felbukkan valamilyen formában.

A kis kedvencnek már megjegyeztem a nevét. Legalábbis a keresztnevét, kezdetnek az sem rossz. Ma jártunk náluk babanézőben, Yogev a meg kell zabálni tipikus esete.
Három nyelven ment a társalgás (a szüleivel): magyar, angol, héber. (Úgy értem, sokszor ez a három egyetlen mondaton belül is gyakran előfordult.) Utóbbinál mi Drissel el-elvesztettük a fonalat, de semmi gond.

Muszáj naplóznom, hogy Yogev az első baba, aki csípte a búrámat, én pedig viszonzásul nagy rajongója lettem. Órákig bírta nyugodtan az ölemben, teljes erejéből szorította a kezemet, gyömöszölte az ujjaimat a szájába, és úgy illett a combjaimra, mintha oda tervezték volna. Passzoltunk, na. Még a mellemet is megtapizta (4 hónapos), apuka gyorsan meg is dicsérte érte. Ilyen összhangban én még soha nem voltam kisbabával, általában esetlenebb az egész szitu, aztán egy idő után nyűglődünk mindketten.

Nagyon szeretem a Placebo-t és csak felsőfokban tudok beszélni Brian Molko-ról, azt meg végképp nem mondhatom, hogy nem elég szenvedélyes, de... A Jackie feldolgozását kihagyhatták volna. Nem rossz, de szerintem az eredeti nyomába sem ér. Sinead O'Connor olyan ártatlansággal átitatott dühvel, finom szenvedéllyel, vérbeli motherfuckizmussal énekelte egykor, amit nálam nehéz überelni.
Az előadásmód, az!
(Bár a két felvétel minősége nem azonos, meg ugye el is telt vagy 20 év a kettő között...)

Igaz, ami igaz, Brian Molko az egyetlen nő, akinek tetszik a festett szeme. :) Szép.

Nem szokásom túlságosan ragaszkodni tárgyakhoz. Úgy vagyok vele, hogy használatra vannak, és az az élet rendje, hogy egyszer csak elkopnak, eltörnek, tönkremennek, vagy csak egyszerűen elavulnak. Nem csinálok belőle ügyet, ha véletlenül eltörik egy lámpabúra vagy kimoshatatlan foltot ejt az asztalterítőn egy vendég. Nem értem azokat, akik ilyenkor kikelnek magukból és balhézni kezdenek. Csak tárgyakról van szó.

Nem tudatosult ez bennem eddig, pontosabban tegnapig. Baleset érte ugyanis a külső winchestert, leesett a földre, kiszakadt a laptopból, merthogy épp csatlakoztatva volt, és Dris épp másolt rá. Amikor megpróbáltuk újraéleszteni, nem működött. Konkrétan lepergett a szemem előtt az életem, mert minden rajta volt, ami emlék, eszmei érték, múlt. Régi cikkeink, fotóink - az életünk. Visszafordíthatatlan, beszerezhetetlen cuccok tömkelege.
Elbőgtem magam.

Persze le lehet vonni a tanulságot, hogy nem szabad egy lábon winyón állni, úgy kell nekünk, blabla... de azért erősen magam alá kerültem az esettől.
Remélem, sikerül találni egy doktor bácsit vagy doktor nénit, aki visszahozza a ketyerét a klinikai halál állapotából. Ha még nem ment ki a fényre.

boldog vagyok megint, szép az élet, meg minden. Az alap persze az, hogy Dris. Meg még ez-az. Igazán apró dolgok, de mind hozzájárulnak a jókedvemhez.

Pl. az, hogy Szisza felhívott, csak úgy, spontán, és lassan tető alá hozzuk a harmadik barátkozós sütizésünket is. Az első kettőről semmit sem írtam, pedig azt hiszem, elég jól sikerültek. Még a végén tényleg jóban leszünk. Juj, de izgi!

Pl. az, hogy dicséretnek tudok venni valamit, amit kritikának szán, aki mondja.

Pl. az, hogy minden főnököm egyszerre van szabadságon, és ettől rögtön 10-es skálán 100-at ugrik a benti hangulat.

A múlt év végi kiegyensúlyozottság-érzet és a jól induló újév után engem is elértek a felhők, borzalmas egy időszakot élek. Kimerültséget, a munkahelyemen fásultságot, kiégést érzek. Még így is igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, de engem nem lehet diktatórikus eszközökkel, fenyegetőzve, hisztérikusan motiválni, a tiszteletet és a lelkesedést kierőszakolni. Külön aggasztó, hogy nincs kire számítani, kihez fordulni.
Csak várjuk, ki fog megbetegedni, kinél fog leghamarabb elszakadni a húr. Az utolsó hét már nagyon megviselt, bár igyekszem nem a szívemre venni. Néha elkeserítőnek, máskor nevetségesnek tartom a helyzetet, de akkor is benne kell élnem, amíg nem jövök rá, milyen más lehetőségem van.

Engem most ez visel meg legjobban, hogy mennyi  mindent meg tud tenni valaki másokkal, ha hatalma és óriási önbizalma van. , mégha nincs is igaza, +  tök rosszul kommunikál.

Na, hát engem is elértek a felhők, borzalmas egy időszakot élek, kimerültséggel, a munkahelyemen kiégést érzek, a kisebbik főnököm teljesen kikel magából mostanában, fenyegetőzik, diktatórikus eszközökkel próbál magának tekintélyt kierőszakolni, ami borzasztó hangulatot kelt bennünk. Sajnos nincs kihez fordulni, és csak várjuk, ki fog megbetegedni, kinél fog leghamarabb elszakadni a cérna. Az utolsó hét már nagyon megviselt, bár nem vesezm annyira a szívemre, inkább nevetségesnek tartom a helyzetet, de akkor is benne kell élnem, amíg nem jön valami megoldási lehetőség. Sokat agyalok rajta, mit kellene lépni. Nem csak engem érint ez a dolog, szerencsére 3-4 kolleganőmmel hasonló cipőben járok, úgyhogy legalább mi össze tudunk tartani és ez ad egy kis erőt. Engem most ez visel meg, hogy mi mindent meg tud tenni egy ember, ha hatalma és önbizalma van, mégha nincs is igaza, +  tök rosszul kommunikál.
Valósznínűleg engem is megviselnének ezek a sztorik, amiket te hallasz. Szerintem ez normális is, de mivel egy pár évvel idősebb vagyok nálad, már érzem, hogy kifejlődött valamiféle védelmem is ezekre az esetekre. Szerintem én 25 évesen simán sírógörcsöt kaptam egy tisztességtelenség vagy egy válóper részletei hallatán, ma már csak szomorú vagyok, hogy milyenek az emberek. Igaz, az nagyon. 
Szerintem egy blog mindig mutat újat a másikról, mert a lelkedbe láthat be az ember. Egy beszélgetés azért más. Tudod, te is mondtad, másmilyennek képzeltél a blogom alapján. Mert az egyik a belső hang, amit a hétköznapokban nem mond ki az ember, a másik meg, ami ebből a belső énből a felszínre jön. Örülök majd, ha elárulod, hol lehet elolvasni, de neked kell tudnod, mikor jön el ennek az ideje. Ha örökre titokban tartod, azt is megérteném.
Csak most kezdem majd el olvasni a könyvedet. Ma elutazunk Pécsre, hogy végre kettesben legyünk és nyugiban, egy hétig pihenünk, és talán lesz időm olvasni is. Még lehetnek nehézségek az úton, mert állítólag extra mennyiségű hó fog ma esni, mi meg a Mecsekbe megyünk, a kocsi még javítás alatt, mert tegnap este elromlott... A havat ott, a fűtött hotelszobából kinézve biztos élvezni fogom, de így, a tökig érő, sózott kásában járni a városban nem nagy élmény. Jah, a vadi új (kb. 3 hetes) kanapén szétnyílt a kárpit a varrásnál. Kezdek kiakadni az Ikeára, sok-sok éve veszünk tőlük mindent, de ebben az évben mintha romlott volna a minőség, és ez aggaszt. Főleg azért, mert a többi, megfizethető bútorbolt kínálata egyáltalán nem a mi ízlésünk, úgyhogy ha ez így lesz az Ikeával rendszeresen, bajban leszünk. Összefoglalva: nem mondanám, hgoy jó passzban vagyunk. Én le is vagyok merülve eléggé, kész szerencse, hgoy Andrisnak van energiája (nem tudom, honnan) tolni a szekeret, és mindent megold. Nagy kincs ő nekem.

Elmentünk pihenni Pécsre, egy hétre. A Mecsek oldalában, a Kikelet Hotelben szálltunk meg, nagyon jó választás volt. Magyar viszonylatban meglepően jó kis hely, talán az első az országban, ahol megfelelő szolgáltatásban volt részünk. Kedves és figyelmes a személyzet, tiszta a szoba, kellemes az étterem, és csinos a wellness részleg, különösen az esti világításban. (Igaz, épp a wellness szekció az, amin még így is lenne mit fejleszteni.) A hotel elhelyezkedését jól kihasználták, a szobák, az étterem és a wellness szintje is panorámás a városra, full romantikus hely. Jobb időben az étterem terasza és a szabadtéri medence is hangulatos lehet, de most folyamatosan havazott, úgyhogy ezt az élményt kihagytuk.

Belátom, vidéken, ott is főleg az érintetlen területeken, tényleg nagyon  szép a fehérség, a behavazott háztetők, fák, dombok, hegyek. Hóból pedig volt dögivel, majdnem folyamatosan esett és mivel sok érintetlen helyen jártunk, meg is maradt. Ha jól emlékszem, utoljára középiskolás koromban láttam ekkora havat. Meg is lepődtem, amikor visszajöttünk Budapestre, itt milyen "kevés" esett.

Pécs meglepő volt számomra, jártam már ott többször, de nem emlékeztem, milyen benyomást hagyott bennem akkor. Most úgy láttam, mintha egy szép város lenne, amiből elköltöztek az emberek. Egy magára hagyott díszletváros. Nem tudom, hol vannak, akik ott laknak, az utcán alig mászkált valaki. Lehet, hogy csak a hideg miatt.
Amit muszáj megemlítenem (nem is én lennék, ha nem), az az, hogy az éttermekben a kiszolgálás mindenhol kifogástalan. Nincs vitatkozó, pofavágó pincér, mindenki udvarias, színvonalasak a szolgáltatások, nem olyan megúszós, elmaradott, mint amilyet sokszor Budapesten, vagy amire a Balaton körüli utainkon szoktam panaszkodni. A nagy meglepetés, hogy több vendéglátó egység is, ahova betértünk, full nem dohányzó. Az egyik helyen megtudtuk a pincértől, hogy alapvetően nem engedik a füstölést, de ha valaki mégis nagyon szeretne, van egy elszívó dobozuk, amit odatesznek a dohányos asztalához, és így a szag rögtön eltűnik. Érdekes, hogy ezek szerint ez a probléma megoldható és létezhet teljesen füstmentes vendéglátóhely.

Egész héten nem sok mindent csináltunk, csak aludtunk, ettünk, masszíroztattuk magunkat, de ez a semmittevés is kitette az egész napot. Végre egy nagyot pihentünk, és egymásra figyeltünk.

Muszáj volt kattintgatni a géppel, úgyhogy ide is beteszek jó pár fotót (Tovább gomb után), hátha valakit érdekel még néhány havas tájkép és a kilátás.