Felmondtam.
Okok, részletek később.

Azt hiszem, rég ajánlottam "helyet", pedig többet is felfedeztem mostanában. Egyet feltétlenül szeretnék kiemelni, mert hű meg ha!

Siófok, Aranypart, Mala Garden Restaurant. Agyeldobós, sorolom: eleve csalogató az épület, nagyon szép, tágas az étterem, a terasza a Balatonra néz. Kifogástalan ízű és minőségű az étel, nem sikerült belekötnünk, pedig nagyon igyekeztünk. A kiszolgálás pedig pont olyan, amilyet mindenhol elvárna az ember. Ugyan nagy a tér, mégis elég csak felemelni a tekintetedet az asztalról, és már össze is akad egy pincérével, aki ugrik és kedves és ha olyat kérsz, ami abban a formában nincs az itallapon, akkor sem esik pánikba, hanem hozza. Pörögnek, gyors a kiszolgálás, de amikor ebéd után csak ücsörögni szeretnél, békén hagynak.
Évek óta nem ettem ilyen finomat és nem éreztem ilyen jól magam vendéglátó egységben, pedig nem panaszkodhatok, Budapesten is elég jó éttermekbe járunk.
(Ami az árakat illeti, a színvonalhoz képest meglepően megfizethető. Mi 2 mennyei főételért, 4 fél literes friss limonádéért, 2 desszertért és 2 kávéért fizettünk kilencezer valahányszáz forintot.)
Mivel gyakori "probléma", hogy a Balaton körül kevés szimpatikus, jó konyhájú helyet találunk, és Siófokon szinte mindig keresztül visz az utunk, tuti, hogy még sokszor megfordulunk a Mala Gardenben.

Épp kezdtem volna megint megnyílni itt, amikor kiderült, egy újabb kolléga, ráadásul igen közeli, talált rá a blogomra és ismert fel kb. 2 bejegyzés alapján. 5 év blogolás után ezt még mindig nem tudom, hogy kezeljem.

Tegnap óta van autónk. Gyönyörűséges. Még nem fogtam fel, hogy ezzel lezárult életem egy része. Az autótlanság korszaka. Merthogy nekem, nekünk, a családomnak sosem volt kocsija. Jogsit is csak az öcsém szerzett, de azóta nem is vezetett. Tömegközlekedős, sétálós, esetleg bringázós családból származom, ezek szerint el lehet így élni 33, vagy ha anyukámat nézem, 56 évig is. Vonattal a Balatonra vagy akár külföldre, ja. Na nem mintha nem lenne kényelmesebb és bizonyos szempontból szabadabb kocsival menni nyaralni. Az ilyesmit eddig bérléssel oldottuk meg.
Azt sem fogtam még fel, milyen felelősséggel jár egy autó. Fizetni rá mindent, ápolgatni, felkészíteni a téli jeges utakra, vagy a nyári hőségre...
Azon gondolkodom, aki szegény közegből jön, megszokja-e valaha, hogy meg tud venni valamit, ami "sokba" kerül. Megszokja, hogy a mai világban sok dolog már azelőtt elavul és érdemes lecserélni, mielőtt ténylegesen tönkremenne? Az eszemmel tudom, hogy jobb megvenni az új tévét vagy hi-fit, mint a 80-as évek elejit recsegtetni még addig, amíg ki nem múlik. Hogy érdemes új laptop-ba beruházni, ha a régi ugyan még működik, de már 15 perc, mire megnyílik rajta egy új ablak. De a lelkembe beleégett, hogy "hű, ez sok pénz", és mi lesz, ha egyszer majd filléres gondokkal küszködünk. És Afrikában még mindig éheznek.
Tegnap óta van autónk. Meg vagyok hatódva.

Nekem akkor köszönt be a tavaszom, amikor:
- először viszem haza kézben a kabátom,
- elkezdik húzni a kajakos srácok a Kis-Dunán,
- a panelházak közt megjelennek a Ladát szerelő fiúk... akik novemberig abba se hagyják a szerelést.

Úgyhogy mától nálam is tavasz van.

Most csak két filmet vártam be, és már küldöm is ki a bejegyzést, mert mindkettő nagyon erős hatással volt rám, és nem szívesen tuszkolnék be még mást is melléjük.

A szabadság útjai

Kedvenc szívbemarkoló témám. Az unalmas, középszerű életbe ragadt, kitörni vágyók vívódásai. Akár az Amerikai szépség. Vagy az Út a vadonba. Lehet, hogy másnak más történetek ugranak be, nekem hirtelen ezek.

Többször kellene megnéznem A szabadság útjait, hogy biztosan mondhassam, szeretem vagy sem. Néha nagyon jól érzékelteti a karakterek fásultságát, dühét, kívülállóságát, de az elején még olyan érzésem is volt, hogy túl szájbarágós. Néha nem értettem Frank-et, néha nem értettem April-t, pedig az élethelyzetük maga nagyon is ismerős. Nem értem, miért hajtogatta a nő folyton, hogy "ne beszéljünk róla". Miért nem beszélték meg?
Sírtam.
A vége szerintem túlzás, jobban szerettem volna valami más befejezést. Nem happy end-re gondolok, csak valami kevésbé képtelenre. Legalábbis a kanapéról felállva még ezt éreztem, de másnap visszagondolva már úgy láttam, hogy a film a szabadság széles fogalmán belül a nők mozgásteréről is szól. Arról, hogy még egy erős személyiségű nő, aki tudja, mit akar, még ő sem ugyanazokkal az esélyekkel mocorog ebben a férfiközpontú társadalomban (ráadásul az 50-es években járunk), és a szabad döntés joga számára csak látszólagos. Ha mégis önállóan bátorkodik dönteni, az végzetes lehet. Nem marad neki más, csak mindig tökéletesen sminkelt háztartásbelinek lenni, gyerekeket nevelni, meleg vacsorával várni a ház urát, és teleszülni neki a házat. Vagy nem. És akkor ez lesz, mint a filmben is.
A szabadság útjai a mindennapi élet kérdéseit feszegeti, ráadásul elég hitelesen.

Nem gondolhattam komolyan a múltkor, hogy Leo DiCaprio-nak csak a Titanic előtti időszaka mozgat meg. Itt is nagyot alakít, a nem kevésbé remek Kate Winslet oldalán. Valahol azt olvastam, talán nem véletlen, hogy épp a Titanic két főszereplőjét hozták ismét össze, hiszen ez is egy kis "fricska" a beteljesületlen szerelmekről szóló, nyáldús filmeknek: lám, lám, ilyenek lennének a hétköznapok, ha Leo nem süllyed el az óceánban, és a hajó épségben partot ér.
De senki ne higgye, hogy ez a Titanic 2. része. Itt két órán át családi perpatvar van, veszekedéssel, kisírt szemekkel, szomorú arcokkal. Párkapcsolat, érzelmek boncolgatása.
(Mindent összevetve nálam 8-9/10. És muszáj újranéznem.)

A metódus/A Grönholm-módszer

Több címe van neki. Illetve A metódus cím alapján szereztem meg, a főcímben A Grönholm-módszer hangzik el, de az internetes filmkatalógus-oldalakon még A módszer címen is találtam róla ezt-azt. És hogy ne legyen olyan egyszerű, létezik ugyanez, kevesebb szereplővel és egyetlen díszlettel színházi előadásként is.

Aki eddig nem hallott erről a filmről (többet nem próbálom meg a címével említeni), ne ijedezzen, teljesen normálisan fejlődő, egészséges ember. Én is csak HR-es berkekben futottam bele a témába, egy nálam buzgóbb kollega rákeresett egy kiválasztási kulcsszóra a neten, és így jutottunk el először a színdarabig, aztán a filmig. A kollektíva egy része robogott is jegyet venni, de mivel én színházba már csak akkor megyek, ha a hajamnál fogva húznak, inkább megszereztem a filmverziót. Jó döntés volt.

Mindent lelőnék, ha bármit is elárulnék a történetből, úgyhogy csak annyit, amennyi az első pár percben is kiderül: 7 jelölt besétál egy multinacionális vállalat meeting room-jába, abban a hitben, hogy egy kiválasztási folyamat akárhanyadik lépcsős interjújára jöttek. Az interjúztató személy azonban csak nem akar megérkezni, s a várakozók egyszer csak azt veszik észre, hogy egymás ellenfelei lettek, de nem tudják, mi zajlik körülöttük és valójában kikkel ülnek egy szobában. A feszültség egyre nő.
A Grönholm-módszer egy kicsit az AC (Assessment Center) kiválasztási folyamathoz hasonlít (ahol egy egész napos, sőt, néha több alkalmas együttes feladatmegoldás során szép lassan kibontakozik a jelöltek igazi énje, rejtett képességeik vagy épp hibáik, levetve azt az álarcot, amit egy 15-30 perces interjúra általában magukra vesznek), csak durvább.
Konkrétumok elmesélése nélkül: nagyon jól megírt párbeszédek, összetett viták és erkölcsi harcok zajlanak a szereplők közt, a történet tele van fordulatokkal, és remek színészeket találtak a megvalósításhoz. Bizonyos részeknél úgy éreztem, 2-3 mondatonként érdemes lenne megállítani és kielemezni.
Nem szeretem azt írni, hogy bárkinek is "kötelező" megnézni, de kimondottan ajánlom kommunikációs, pszichológiai, HR és politikai pályán mozgóknak, vagy oda készülőknek, illetve mindenkinek, aki puszta kedvtelésből érdeklődik ezen területek iránt.
(Nagyon tetszett, 9-10/10.)

- Feléred a konyhaszekrény legfelső polcát? Kellene onnan az a konyharuha.
Ágaskodom, ágaskodom, de nem érem el.
- Sajnos nem érem el.
- Akkor küldd ide az öcsédet!
- Dehát ő sem magasabb nálam.
- Igen, de férfi.
Aztán, amikor leesik neki, mit mondott, nevet magán.

Nem felejtettem el, hogy ígértem 1-2 olvasónak fotókat a lakásról, "majd ha kész lesz" felkiáltással, de az az igazság, hogy az elmúlt egy hónapban semmit sem haladtunk előre vele. Úgy volt, hogy ma is inkább kiugrunk Bécsbe egy kávéra (háhh), de végül szombaton belefeledkeztünk az Ikea-katalógusba, háromszor fordultunk a lakás és Budaörs között, és máris egy félbehagyhatatlan fürdőszobacsina közepén találtuk magunkat. Nem lehetett csak úgy felállni és elutazni, viszont amikor az új mosdót és az új szekrényt megláttam, kis híján elsírtam magam örömömben.
Egyszer majd biztos hátradőlhetünk, hogy minden a helyén van, de az még nem mostanában lesz. Egyetlen helyiség sincs, amit késznek nyilvánítanék és/vagy fotózhatónak tartanék, de annak is eljön majd az ideje.

Igazán nem szoktam a súlyomat figyelgetni, hát még kiakadni rajta, sosem fogyókúráztam, mérlegem sincs otthon, és én naiv, azt hittem, leélhetek így egy életet. De ma, valami érthetetlen okból ráálltam az Ikea fürdőszoba osztályán egy mérlegre, és hajszál híján kiakadt. Biztos voltam benne, hogy rossz, úgyhogy levettem a polcról egy másikat, az közel egy kilóval kevesebbet mutatott (akkor már nem volt a kezemben a 2010-es katalógus), de még így is kb. 5-tel többet, mint amennyinek legrosszabb esetben is hittem magam. Megdöbbentem. 
Jól érzem magam a bőrömben, úgyhogy nem esek neki vadul a fogyózásnak, de nem értem, hogy állt elő ez a szitu. Oké, oké, sokat eszem és jókat, és igen, a hasam megnőtt, de akárhogy pörgök a tükör előtt, más változást nem látok, és a ruháimba is ugyanúgy beleférek, mint mindig.
Előjel, azt hiszem, csak az lehet. Most kell megállni, mielőtt túl késő lesz.