Juj, de jó! Juj, de jó! Juj, de jó! Jön az A-ha! Kiugrok a bőrömből. Muszáj ott lennem a koncerten!

A kép a Facebook A-ha rajongói oldaláról származik.

Hál'istennek nem kell többé a Zará-ba és a Pull and Bear-be mennünk, ennyi gonddal is kevesebb. Rendesen berágtam rájuk, kezdve azzal, hogy a Pull and Bear-ben kb. másfél éve úgy leromlott a ruhák minősége, hogy néhány mosás után már felmosórongynak néznek ki, azzal bezárólag, hogy próbáláskor a páromat nem engedik oda az öltözőkhöz.
Ez utóbbit rettentő rossz üzletpolitikának tartom. A Pull-ban egyszerűen csak közlik, hogy aki nem próbál, az nem mehet be, míg a Zarában ezt nemekre bontják: férfi a női öltözőknél ne legyen! Mivel a két üzlethálózat mögött álló cégcsoport közös, nem tűnik logikusnak a szelektálás, hiszen a Pull-ban pl. nincs is külön női és férfi öltöző...
A Zará-ban a vásárlásunk legutóbb a következőképpen nézett ki. Be szerettem volna vinni 8 db blúzt a fülkébe. Persze csak 6-ot engedtek egyszerre, úgyhogy kettő kint maradt a számosztó lánynál. (Adott egy táblát, rajta a bevitt ruhák számával, ahogy szokták, oké. A táskát hozzá kellett érinteni valami csipogó panelhez, még ez is oké, lopásvédelem. A ruhák egy részét eleve nehéz felpróbálni, mert a csipogó kütyüt a lehető legrosszabb helyre teszik bele. Ez is a lopásvédelmet szolgálja, nehéz megszokni, de ez van.) Csakhogy a férjem is ott ragadt a számosztó lánynál, közölték vele, hogy nem léphet be a fülkék előtti területre és nem jöhet be az enyémbe sem, hiába nem zavar engem, mást meg nem is lát. Állítólag ez a vevők tömeges igénye volt, de körülöttünk csak a szabály miatt szintén morgó férfiak álltak.   
Elkezdtem próbálni, és persze minden darabnál szerettem volna kikérni Dris véleményét, ami lehetetlen küldetésnek tűnt. Először megpróbáltam artikuláltan beszélni, hogy az üzlettérben ácsorogva is értse, mit kérdezek, de az üvöltő zene és a nyüzsgő emberek miatt ez nem működött. A második blúz cipzárját fel kellett volna húzni a hátamon, de mivel a kedves kint ragadt, ki kellett hozzá sétálnom, lehúzott hátú blúzban, amiből kilógott a melltartóm, valamint elhagytam a fülkét, amiben ott volt a táskám, a saját levetett ruhám, és a bevitt darabok száma. Ez a vevők tömeges igénye? Van ennek így értelme, pláne a védelem jegyében? Őszintén szólva ezen a ponton kezdtem már nyűgössé válni, mert a ruhavásárlást örömként szeretem megélni, nem küzdelemként.
A fülkében még várakozó 4 blúz ugyan tetszett, de ahhoz, hogy döntést tudjak róluk hozni, jó pár mondatot kellett volna váltanom a párommal, az otthoni és más üzletekben látott táskákkal és cipőkkel való összehangoltságról, így aztán az lett, hogy Dris megjelent a próbafülke ajtajában, fejét bedugta a függöny mellett, és úgy csináltunk, mintha vásárolnánk. Ekkor jelent meg a "főnök", egy menedzserlány, akit azért hívtak, mert "probléma van". Problémás vevőkké váltunk, akiket kezelni kell. Lett belőle egy tízperces vita. Mert képzeljük el, volt már olyan, hogy egy pasi kukkolt. És egy jóarcú kismama meg lopott. És olyan is előfordult, hogy egy pár hosszabb ideig bent felejtette magát a fülkében, és naaa, vajon mit csinálhattak odabent. Ugye, hogy ugye?
Lehet, hogy nem belőlük kellene kiindulni (meg abból, hogy ha férfi, akkor heteroszexuális és kukkoló, egy nő viszont nem az, de erre már inkább nem is tértünk ki). Vagy talán érdemesebb lenne csak a kulturálatlanul viselkedőkre rászólni és őket kiküldeni, nem pedig megelőlegezni minden vevőnek a gyanúsítást. Mivel félig-meddig mi is kereskedelemből élünk, nem tudom elképzelni, milyen üzleti érdek szól amellett, hogy a vásárlás a vevőnek ne élmény, hanem ok nélküli meghurcolás legyen.
Ugye mondanom sem kell, mind a 8 blúzt otthagytam és nem tervezem, hogy mostanában beteszem a lábam ezekbe az üzletekbe. Pedig korábban mennyit vásároltunk náluk... Biztos megéri nekik ez a sZARAkodás.

Telefonon mondtam meg anyukámnak, hogy felmondtam. Egyetlen kérdése volt: és ahova mész, ott fogod használni az angolt? Meglepett, hogy ez az első és legfontosabb szempontja, csak annyit dünnyögtem rá, hogy "biztos többet, mint most".

Egy héttel később leül velem szembe egy pizzériában, kér egy teát a pincérlánytól, és - mint aki már napok óta el szeretné mesélni a nagy felfedezését, csak nem volt rá lehetősége - nagy vehemensen belekezd. Arra jött rá, nagyon jól döntöttem, amikor kiléptem, mert én ide tulajdonképpen túlképzett vagyok.
Félrenyeltem kicsit a kaját, a szemöldököm felszaladt a tarkómig... nem, nem, a kollegáim 90-95%-a diplomás, én nem, úgyhogy nem igazán nevezném magam túlképzettnek. - mondom halkan. De ő nem tágít, csak mondja, mondja, lelkesen érvel: gondolj csak bele, itt dolgozol felsőfokú nyelvvizsgával, miközben egyszer sem kell megszólalnod angolul... A diploma, az egy papír, de mondd csak, hány kollegád tud még felsőfokon egy nyelvet?
Igazad van, egy sem. - mondom annyira halkan, ahogy csak tudom, nehogy más asztaloknál meghallják, és ezzel ráhagyom. Aztán arra gondolok, legalább egyszer nevetni, és nem csak dühöngeni tudok azon, mennyire különbözően gondolkodunk.

Érdekes érzés, amikor egy nem kedvenc kisgyerekből, aki eddig btw a mindig is ellenszenves főnöknőmre hasonlított, hirtelen bájos, kedves, imádnivaló baba válik.
Ma is tanultam valamit magamról.

Van egy érzés, amit nagyon utálok. Amikor megalázottnak érzem magam, de nem tudnám elmondani, még magamnak sem tudom megfogalmazni, miért. Amikor vagy hülyének néznek, de nem jöttem még rá, mi is áll a háttérben, vagy "csak" nagyon negatívak az energiáik. Ilyenkor próbálom lepauzolni a világot és megállni gondolkodni. De nem jutok semmire. Aztán valaki azt mondja: túl sokat agyalsz.
Hm, már az is baj?

"Nem eszik húst? Na nem baj, majd csinálok bárányt!"
Áramszünet van és nem tudunk dolgozni a számítógépen? Nem baj, akkor főzzünk egy kávét!
Május 1. van, és nincsenek nyitva az üzletek? Nem baj, akkor legalább végre elugorhatunk a Decathlon-ba.

, de el kell mondanom: nagyon tetszik Ákos új frizurája. Szerintem vagy 10 évet fiatalodott vele. Ráadásul konzervatívnak sem nevezhető. Meglepett, hogy még tesz lépéseket ebbe az irányba, de örülök.

Szóval felmondtam. Kaptam egy ajánlatot, amin kb. egy napig gondolkodtam, nem tovább. Utána már csak osztottam, szoroztam, Kollektív Szerződést és Munka Törvénykönyvét bújtam, és döntöttem. Dönteni a legnehezebb, minden más már gördülékenyen megy.

Nem tudom már, hogy kezdődött. Valamikor szerettem itt dolgozni, szerettem bejárni, szerettem a feladatokat. Én egy örök lázadó vagyok, egy nagy kritikus, de attól még, hogy lehetne jobb is, ami jó, az jó.

Úgy évente, kétévente megnézem az Office Space-t. Talán 6x láttam már 1999 óta, különböző élethelyzeteimben. Az utóbbi 2 alkalommal furcsa mód új poénokat vettem észre benne. Aztán még újabbakat. Mert ami eddig elsikkadt, azt már lett mihez kötnöm. Saját élményanyag, vagy mi. A filmet egyre intenzívebben röhögtem végig, de a végére mindig szomorúbb és szomorúbb lettem.

Van valami fura abban, amikor az ember "biztos hátterű" cégnél dolgozik. Amikor nyugdíjas állása van, stabilan keres, tud számítani a 13. havi fizetésre stb. A kényelmesbe könnyű beleszokni és ahogy telnek az évek, egyre nehezebb elképzelni, milyen lehet az élet "odakint". Veszélyekkel telinek tűnik.
Elkezdtem hinni benne, hogy van élet a cégen kívül is, és elkezdtem vizionalizálni, hogy az én helyem valahol ott "kint" található. Aztán vártam. Igazság szerint másra, mint ami jött.

8 év hosszú idő, nem lehet csak úgy kilépni belőle. Érzelmileg érintve vagyok, nem is kicsit. Sok a szép emlék, és sok a sérelem is. Még majdnem másfél hónap, amíg utoljára kisétálok a kapun. Addig próbálok helyretenni kapcsolatokat, amelyek a stressz hatására egy ideje nem kapták meg a megfelelő figyelmet és törődést. És persze rendesen átadni, amit át kell.

A bejelentésre érdekes reakciók jöttek. Azt hiszem, mindenki meglepődött, hogy ezt megléptem, de később sokan azt mondták, tőlem ezt várták. Amilyennek megismertek, az alapján ezt kell tennem. Tehát voltak, akik örültek és gratuláltak, mert igaz, hogy egy ajtót most bezárok, de egy másik ki fog nyílni. És voltak, akik bár megértettek, el is pityeredtek. Csodálkoztam, nem gondoltam, hogy sírás is lesz (pedig még nem is vagyunk a végén). Amikor a férfi kollegák szemét is látod bepárásodni a hír hallatán, arra gondolsz, talán voltak, akik mégis szerettek.

Nem titok: a férjeméknél fogok dolgozni. Tudjuk, hogy van kockázata, anyagi és kapcsolati szempontból is, de bízunk az ítélőképességünkben, a kapcsolatunk erejében, lelkesítenek minket a közös feladatok, és úgy gondoljuk, remekül ki fogjuk egymást egészíteni a munkában.
A többit még nem tudom. Egyelőre megélem az elmúlással kapcsolatos érzelmeimet, töltöm a felmondási időmet és végzem a dolgomat.

(Ui.: A blogra is lehet még jó hatással a környezetváltozás. Többször jutottam már arra, hogy frusztrál, ha kollegák olvasnak. Ez a nyomás most megszűnik: nem lesznek már a kollegáim.)

Tegnap végre lehetett ujjatlan pólóban, napszemüvegben kerekezni, ráadásul a lezárt Andrássyn, harmincezer mosolygó, színesbe öltözött ember között. Szeretem ezt a feeling-et!

Kocabringás vagyok. A városi forgalomban szerintem két napig sem maradnék életben. Na, ezen is változtatnom kellene. Tudom, csak rajtam múlik.

Már sosem tudom meg tőle, miért jelölte meg a nevemet a névsorban.
Sokat adott nekünk. Patetikusan hozzátenném: az országnak. Szerettem a gondolatait, a hozzáállását, a humorát, bár volt, amikor nem értettem egyet vele.
Bárcsak tudnám, miért jelölte meg a nevemet a névsorban...!