Két nap majdnem folyamatos hisztije után félve kérdeztem tőle, hogy nagyon nehéz-e velem. Kapásból rávágta: Nélküled lenne nehéz.
El is múlt minden bajom egy pillanat alatt.
Reggel Radio Café (Mi-iók jegge-ije). Arról folyik a diskurzus, hogy a válság hatására mely foglalkozások válnak nélkülözhetővé (= szinte értéktelenné), s melyek erősödhetnek, ha. Negatív példának a bábművészekre emlékszem, de álmos voltam még nagyon. Aztán szóba jöttek a színészek, veszélyben az állásuk, blabla. Az egyik (gondolom, külföldi) sorozatból most nincs idő egyesével kiírni a szereplőket (elrabolták, meghalt, tengerjáróra ment pincérnek stb.), gyors csoportos létszámleépítés vált szükségessé. Mit tesz ilyenkor a forgatókönyvíró a HR "nyomására"? Beleír a sztoriba egy terrortámadást, "mindenki meghal, a többi megsebesül", s másnaptól mehet minden tovább, harmadannyi színésszel.
Ettől felébredtem.
(vallomás)
Sosem voltam nagy bolondja az ezotériának, de az utóbbi időben nem lehet nem észrevenni, mennyire odarakja elém az élet a pont nekem szóló helyzeteket, kikerülhetetlenül.
Összegeztem kicsit, és rájöttem, átalakult az óvatossággal barátinak nevezhető köröm, s minő véletlenségből épp olyan tulajdonságú emberek kerültek bele, amilyeneket korábban - beismerem, merő előítéletből - finnyáztam. Nem írom le pontosan, mert nem szeretnék megbántani senkit vele. Bevonzottam, akiket be kellett, hogy megtanuljam a leckét.
A másik, hogy hónapok óta tartottam az idei tavasztól, mert közelgett egy bizonyos projekt egy bizonyos céggel együttműködve, akikkel én nem nagyon szerettem volna találkozni, személyes okokból. Tulajdonképpen ez is csak információhiányból fakadó aggodalom volt, hogy megeshet, úgy sorsolja a gép, hogy a tárgyalóasztalnál ott ül majd szemben, aki jobb lenne, ha nem. Ciki, nem ciki, én olyan vagyok, aki ezen képes hónapokig gondolkodni, minek mennyi az esélye, hogy lehetne másként alakítani, stb. Aztán jött a válság, vagy nem is tudom, hogy mi, és a projektet jegeltük. Nem mondom, megkönnyebbültem.
Majd egyszer csak úgy alakult, hogy a projekt mégsem lesz teljesen elvetve, és amikor megint elkezdtem volna fázni tőle, szinte hihetetlen véletlenek soraként kettesben találtam magam egy liftben annak a bizonyos cégnek a vezetőjével. Két emelet nem sok, de éppen elég volt arra, hogy míg a másik fél udvariassági beszélgetésnek vette, feltehessem a kérdéseimet, és a válaszokból helyre rakhassam a hiányzó képkockákat is, megnyugodva, hogy nagyjából annyi az esélye a legrosszabb verziónak, mint a lottóötösömnek.
Leszívott energiával, rosszkedvűen mentem Drisék szezonzáró céges bulijára, de hamar jó kedvem lett. Egyrészt az Iguanában mindig finomakat eszek, másrészt nagyon megszerettem ezt a kis csapatot. Néztem őket, ahogy körülülték az asztalt, és nagyon jó érzés fogott el. Annak a rengeteg munkának, amit végigcsináltunk együtt - de főleg Dris és Gy. - részben ők a sikerei. Hat jófej ember az asztal körül.
Öröm volt nézni, ahogy ez a cég a semmiből felépül, aztán egyre többeknek ad munkát. Rengeteget tanultunk belőle. Nekem személy szerint felülírta a korábbi HR-es ismereteimet, és megtapasztalhattam egy kis cég működését a másik oldalról is. Elmondhatom, ma már máshogy látom a világot általa.
Akik ma ott ültek (és nekem még hiányzott 3-4 ember), azokat mind mi választottuk és tartottuk egyben, jó kedvben, békességben. Jó kis csapat ez, csípem őket egytől egyig, és bár nem hiszem, hogy olvasnak, köszönöm a lojalitásukat.
Nekem sosem volt vizsgadrukkom, nem izgultam sem az érettségi, sem más vizsga előtt különösebben. Nem voltak álmatlan éjszakáim ilyesmi miatt, és mindig hagytam, hogy az osztálytársaim előre toljanak, hogy én menjek be elsőként szóbelizni, pedig írni százszor jobban szerettem. Bevállaltam, túl voltam rajta hamar. Nem vagyok az a típus sem, aki még a folyosón vadul lapozgatja a tételeket, abban a hitben, hogy az utolsó 3 percben meg tud tanulni belőle bármit is. A bizottság előtt sem szoktam különösebben izgulni, persze szokatlan a szitu, mert szerepelni nem szeretek, de inkább az jellemző, hogy amikor már ott ülök, teljesen megnyugszom, kisimulok, eszembe jut minden, amit nem is hittem volna.
Ez volt eddig, úgy emlékszem.
Az élet más, vizsgamentes területein viszont elég gyakran előfordul, hogy mintha nem is én lennék, váratlanul zavarba jövök, szerencsétlenkedni kezdek és még a nevemet is elfelejtem. Lehet ez egy négyszemközti beszélgetés egy száz éve ismert haverral, vagy akár egy bemutatkozó látogatás egy fiú családjánál. Máskor meg szintén váratlanul olyan határozottsággal lépek fel, hogy magam is meglepődöm. Időnként brillírozom, néha meg totál blokk. Nem jövök rá, mi befolyásolja, de a legegyszerűbb szituációkban is le tudok fagyni teljesen. Képtelen vagyok irányítani magam, és ez megijeszt.
No, hát a nyelvvizsgám is épp egy ilyen leblokk lett. A folyosón még én szólítottam le másokat, barátkoztam, sztoriztam, viccelődtem, mint aki épp csak erre járt, és semmi veszítenivalója nincs, aztán bent a legegyszerűbb kifejezések sem jutottak eszembe. Majd' elsüllyedtem a szégyentől, mert tudtam, hogy tudom, amit nem tudok. Teljesen hülyének nézhettek, ahogy hebegtem-habogtam és alapszintű mondatokkal próbáltam kifejezni magam. Szörnyű érzés.