Ma vagyok 7 éve a cégnél.
2002. áprilisa, a két választási forduló között (marad-e a Fidesz?), és pár nappal a móri vérengzés előtt. Mintha tegnap lett volna, és mégis 100 éve.
Ennyi idő ugyanazon a munkahelyen, egy fiatalnak, a mai világban... szerintem ez nagy dolog, hadd örüljek neki!

Viccelődnek a kollegák, hogy a 7. évben szokott válni az ember, és ha csak a fele társaság lenne jelen, még vissza is poénkodnék. Délben kávésbögrével koccintunk a "nagy napra", elhangzik a bölcsesség, hogy pszichológusok szerint csak az a kapcsolat hal meg a 7. évben, ahol már a 2.-ban is gondok voltak, csak akkor még nem vettek róluk tudomást a felek. Ha felidézem, a cég és én a 2. évben nagyon jóban voltunk, kevés konfliktussal és sok örömmel. Nem csak az idő szépíti meg. Kb. akkor indult a blogom is, vagy egy kicsit később, de még mindig a jó időszakban.
Nem hiszem, hogy idén válunk, bár nem ártana egy kis párterápia...

Na, hány pont híján nincs meg a nyelvvizsgám? Na? Egy. Nem is én lennék, ha máshogy lenne.
Egyébként sem vagyok meglepődve, mínuszos eredményre számítottam.

Rohangáltunk kolléganőmmel a folyosón, fénymásoló, szkenner, iroda közt oda-vissza, és egyszer csak odaszólt nekem: "Úgy dolgozunk, mintha fizetnének érte." Aztán persze kibukott belőle a nevetés. Még jó, mert nem mertem volna elárulni neki, hogy én ezért pénzt is kapok.

Állati önző dolog, tudom, de nem szeretném Bajnait miniszterelnöknek. Már kinéztük a keresztnevét a majdani fiunknak, és nem akarunk kitolni szegény gyerekkel. Az előző fiúnévkedvencet is hasonló okokból dobtuk.
Remélem, akceptálható, hogy ez fontosabb, mint az ország boldogulása...

Írom a Word-be, hogy "85%-át téríti". Helyesírás-ellenőrző aláhúzza. Ajánlata: 85% áttéríti.
Gyakran csinál ilyeneket, de az a súlyos, hogy vannak, akik vakon bíznak benne, és simán kijavítják a rosszra.
A kedvencem az volt még a Word egy korábbi verziójában, amikor a "szarvas"-t aláhúzta, és még ki is oktatott, hogy "ilyen csúnya szót nem illik papírra vetni".

Nézd csak!

Végre sikerült megszerezni a Huff-ot, ami szerintem a világ talán legjobb sorozata, függetlenül attól, hogy senki nem ismeri, és az HBO két évad után nem gyártotta tovább. Pedig még a szereposztás is remek: Hank Azaria, Oliver Platt, Blythe Danner, de néhány epizód erejéig még Anjelica Huston és Sharon Stone is beugrik. Nem értem, miért nem lett sikeresebb, mert nehéz elhinnem, hogy egyedül én (mi) élvezem. Igaz, azzal valószínűleg megint marslakó vagyok a Földön, hogy nem bírom a Dr. House-t és egyenesen a hideg ráz a Született feleségektől... sőt, nem is vagyok egy nagy sorozatos, úgy általában. Ritka, hogy bármelyikre rászokom, amelyikre mégis, az már vagy 5 éve lefutott. A Huff viszont a szívem csücske. Múlt pénteken újrakezdtük, minden este megnézünk egyet belőle.

Az 5. résznél vettük észre, gyanúsan rövid az első évad. Kiderült, két rész nincs meg a végéről. Jaj. Függő lettem, nem tudom, mi lesz velem, ha odaérek.
(Nincs poén. Ennyi.)

Még a végén kénytelen leszek idén fesztiválozni, pedig azt hittem, egy időre ennyi volt.
Sziget, Placebo mindenképp. Bár a Balaton Sound csábítóbb Moby-val, Röyksopp-pal, Kraftwerk-kel és Underworld-del. De hogy több napig Balatonon, idén nyáron... ráadásul nyugisszabin felül, ez majdnem megvalósíthatatlannak tűnik.

Nem károgok, mert nem is volt olyan kibírhatatlan. Miután kiderült, hogy a társaságban 3-4 hozzám hasonló lány is van, aki pl. nem a mielőbbi lerészegedést tekinti az est fő programjának, ráadásul őket elég jól ismerem is, nem a "sarokban ülök és ünneprontok" műsort adtam elő*. Jó kis "csapat a csapatban" lettünk, de azért a többiekkel együtt résztvettünk mindenben, amiben kellett, és a körülményekhez képest még jól is éreztem magam.
Mérhetetlenül csalódott voltam ugyan, mert elmaradt a beharangozott péniszszívószállal ivás, volt viszont helyette ugyanilyen formájú lufi, amit igyekeztem egyesével felfújni. Aki épp arra járt, lefotózott: jé, kukilufi a szájban, vicces. 9 lufi, rajtam kívül 13 vendég, az összesen 117 fotó szerte az országban, amin péniszlufi lóg a számból, én meg vörös fejjel erőlködöm.
Limuzint látni, érezni "élőben" pedig olyasmi, amit egyszer azért tényleg ki kellett próbálni. Egy giccshalmaz, de akkor is. Külön komikus látvány lehetett, ahogy az autó megállt egy bokor mellett és pár lány kiszállt, hogy elvégezze a kisdolgát.
Az est fénypontját viszont egyértelműen a leendő férj videóról bejátszott sztriptíze jelentette. Igen, érzem, hogy fura ez az én számból, de meglepő módon jól sült el, mert laza és szeretetteljes hozzáállással készítették a felvételt. Mi, csendesen vígadó lányok, azt gondoltuk, max. félmeztelenre vetkőzik a vőlegény, vagy ha nagyon merész, akkor alsógatyára, de nem, ő levett mindent és a táncba beleadott apait-anyait... ezen aztán annyira megdöbbentünk, hogy a videó végén ránk tört az érzelgősség, s az ezt követő negyedóra a legmeghatóbb része lett az estének. Ültünk a chips felett és azt elemezgettük, ki ismer olyan fiút, aki ezt megtette volna. Arra jutottunk, hogy senki. Az eredetileg obszcénnek és közönségesnek indult ötlet végül bátor hőssé tette a vőlegényt, és a nők ilyenkor, ha már összegyűltek, elmorzsolnak néhány könnycseppet.
Szóval sokat nevettem, jókat ettem, még értelmes beszélgetésből is jutott az estére, a menyasszony meg jól érezte magát, és ez a lényeg. Úgyhogy nem morgok, mert egyrészt mégsem lehet egy leánybúcsú kiállításlátogatós. (Vagy igen?) Másrészt megtaláltam a saját szerepemet ebben az egészben, én készítettem a fényképeket, így talán megbocsátható volt, hogy nem visítoztam éjfélkor a városban.

*Erről beszéltem a múltkor, a nyelvvizsga kapcsán, hogy nem tudom előre, mikor leszek zavarban, mikor szorongok és mikor nem. Ma este feloldódtam, ez köszönhető a hozzám hasonló lányok társaságának és a kedvező széljárásnak. Másra nem tudok gondolni.