Stressz és boldogság váltakozik, vidám és fáradt napok. Az élet, úgy tűnik, szépen megoldja, hogy mi legyen az az egy, amire koncentráljak. Ha összeáll a kép, bejegyzés is lesz belőle.

Ma van/volt Michael Jackson Behind The Mask című klipjének premierje a Facebook-on. Már hónapokkal ezelőtt kitették a felhívást, hogy minden rajongó vagy exhibicionista, de nem rajongó, éljen a világ bármely pontján, beküldheti saját videóját, és a beérkezett tátogásokból és táncokból vágják majd össze a hivatalos klipet. Persze nem lehetett csak úgy akármit ökörködni vagy kreatívkodni, egy adott leírásnak megfelelő jelenetsort küldhetett be, aki épp szükségét érezte.
A végeredmény mától látható, szerintem jobb lett, mint amilyennek az ötlet eredetileg hangzott. Mennyi ember, mennyi ország, milyen vidám kis megemlékezés! Érdemes figyelni a részletekre.
Nekem bejön.

Hivatalosan is bizonyítást nyert, hogy hiányom van szeretetenergiából. Ugyanakkor túlteng bennem a kreativitás, de szanaszét aprózom magam. Az meg stressz, mert sosem jut mindenre elég időm. Kénytelen leszek egy-két dolgot időlegesen abbahagyni és valami egyre koncentrálni. Alszom még rá, mi legyen az az egy.

Amúgy a hétvégi program olyan Murphy-sen sikerült... egész héten szerveztük a baráti pikniket, oda, ahol a legkisebb gyerekes párnak is közel van, kényelmes, jó, van parkolóhely, van árnyék, van minden... aztán mire ők is odaértek, pont elkezdett esni az eső. Pokrócot leterít, pokrócot felszed, rohan. Ilyen a mi formánk.

Hétfő reggel van, de olyan fáradtnak érzem magam, mintha 4 hete nem lett volna hétvége. Bár most hallottam egy jó dumát, amely szerint "egy vállalkozónak az egész hét hétvége", és ez nem azt akarja jelenteni, hogy H-V láblógatás meg napozás a medenceparton, épp ellenkezőleg. Na de nem panaszkodom. Minden szép, minden jó.

David Gale élete

Sajnos erről a filmről nem tudok úgy írni, hogy ne áruljak el a végéről is pár részletet, talán túl sokat is. A spoilerek előtt azért jelzek majd, át lehet ugrani annak, aki tervezi, hogy megnézi. Remélem, sokan vannak így.

Előljáróban annyit, hogy nagyon kritikus vagyok a filmmel, mert olyan témával foglalkozott, ami szívügyem (minden körülmények közt a halálbüntetés ellen vagyok), de elszúrta. Nagyjából az első 50-60 perc után már kiszámítható volt, mi lesz a vége. Egy kis logika és sok filmnézés utáni megérzés elég ahhoz, hogy előre tudjam a "poént". (Spoiler: és sejtsem, ha a filmben megölnek valakit, de a visszaemlékezésben túl nagy hangsúlyt kap, hogy halálos beteg volt, annak még fontos szerepe lesz). Onnantól pedig, hogy tudom, mi fog történni, elég dühítő, hogy nem is izgalmasan viszik végig, hanem a végletekig húzva-nyúzva, nyáladzva és szájbarágva a nézőnek.
A David Gale élete sajnos ezer sebből vérzik. Közhelyes és a megvalósítás messze elmarad attól, amit ez a téma megérdemelne. Lehetett volna belőle ütős filmet csinálni, de ezt most Alan Parkerék elszalasztották. Ugyanakkor ez az a film, aminek a legjobban meg tudok bocsátani. Ha megnézem a filmes oldalakon a nézők értékelését, úgy látom, nagyon sokakhoz eljutott az üzenete, olyanokhoz is, akikhez cizelláltabb módon esélye sem lett volna. Ugyanakkor ez a lebutítás egyben a halálbüntetés elleni harcot is nevetségesebbé teszi, mint amilyen.
A film hibájának érzem azt is, hogy szinte csak egyetlen halálbüntetés-ellenes érvre koncentrál, arra, hogy tévedésből ártatlanokat is kivégezhetnek. Más érv szerinte szinte nincs is. Azért mondom, hogy szinte, mert a háttérben néha elhangzik ez-az, de a film úgy foglal állást, hogy közben nem érvel elég jól.
Ettől függetlenül szerintem nem lenne baj, ha minél többen megnéznék és elgondolkodnának. Ki tudja, talán még mint film is tetszene nekik, végülis rengetegen szerették. A fő szerepeket meg olyan színészek játszák, mint Kevin Spacey, Kate Winslet vagy Laura Linney.
(Én 6/10-re értékeltem.)

Dr. Halál

Tévéfilmnek készítette az HBO, nem került mozikba, pedig valószínűleg a szélesebb közönség is kíváncsi lenne rá. Közérthető nyelven beszél az eutanáziáról, de csak Dr. Jack Kevorkian életrajza mentén, a teljesség igénye nélkül.
Kevorkian doktor a 90-es években több mint 130 nagy fájdalommal és reménytelenségben élő, méltóságukat elveszteni látszó embert segített a halálba. Eleinte öngyilkosságok asszisztálásával, később pedig aktív eutanáziával.
A film talán társadalmi vitát indít, de nem hoz döntést, nem teszi oda a végére a pontot, és ez nekem tetszik. Bár mintha az ügy ellenzőit rosszabb fényben (bigottnak és ostobának) tüntetné fel, mint a mellette állókat, de egye fene, ezt megbocsáthatom neki, mert lázad, büszkén kiáll a véleménye mellett, és meg akar győzni. A szokásokkal, évezredes gondolkodásmóddal és a közvéleménnyel szembeszálló figurákat pedig mindig is csíptem. Persze attól is függ, miért harcolnak, de nem feltétlenül kell mindegyikükkel egyetérteni ahhoz, hogy nagyra tarthassuk őket.

Az eutanáziával kapcsolatban én nem szeretnék, nem is tudok állást foglalni. Szerintem ez egy nagyon szerteágazó téma, rengeteg aspektusa van, még magammal is vitatkoznék, ha belemennék. Nem tudok egyértelműen állást foglalni egyik oldal mellett sem. Fogalmam sincs, mit tennék egy hasonló helyzetben, akár betegként, akár családtagként, akár orvosként. De az biztos, hogy ez (is) egy fontos társadalmi kérdés, beszélni kell róla vagy ilyen filmeket csinálni, mint ez.
Dr. Kevorkian személyisége érdekes, és a film is az lett tőle. Al Pacino remekül játsza, nekem jobban tetszik ebben a szerepben, mint amilyeneket általában látni szoktam tőle. Susan Sarandon egyébként "vicces", úgy néz ki itt, mint Dustin Hoffman az Aranyoskámban, John Goodman-t pedig gyakrabban szeretném komoly szerepekben látni.
(7-8/10, érdekes film.)

A következő bekezdés nyomokban spoilert tartalmazhat.
Megnéztem a filmet, a végén el is gondolkodtam, hogy ez a "doktorbácsi" még valószínűleg él. Mi lehet vele, hogyan dolgozhatta fel a börtönéveket? Ilyen idősen és nem a legjobb egészségi állapotban, a szabadon engedése után is folytatja-e, amit elkezdett? Részben megkaptam a választ, mert a mai sajtóban felbukkant a halálhíre.

...azokra az estékre, amikor jöhet valami komoly, valami elgondolkodtató.

Kótyagos szerelem

Van itt olyan, aki szereti Adam Sandler vígjátékait? Ha igen, ígérje meg, hogy nem olvassa el, amit írok (és nem nézi meg a Kótyagos szerelmet), hanem szépen a második filmre ugrik! Vagy a harmadikra.

Ez a legfrissebb filmélményem, és szerintem az évben az első igazán jó választás. Nagyon tetszett, bár csak később jöttem rá, hogy mennyire, amikor már órákkal a film után Drissel elkezdtünk beszélgetni róla.
A címe szerintem egy tévedés. Elsősorban a magyarra gondolok, nekem azt sugallja, hogy a címadót is megtévesztette Adam Sandler neve a stáblistán. Vagy a fordítással is erősíteni akarták, menjen csak be jó sok Sandler-rajongó a moziba, aztán majd úgyis rájönnek, hogy csőbe húzták őket.
A Kótyagos szerelem ugyanis nem úgy vígjáték, ahogy azt sokan gondolják, inkább keserédesen, drámaian az, vagy mondjuk annyira, mint a Minden vilángol. Adam Sandler meg annyira komikus benne, amennyire Robin Williams a Sötétkamrában. Semennyire. Bár nem szívesen hasonlítgatom semmihez.
Szerintem a legnehezebb, hogy akiknek tiszta szívből ajánlható, azok elhiggyék, hogy tényleg meg kellene nézniük. Ne tartsanak tőle amiatt, hogy Sandler. Azt mondanám, mindenki, aki a "romantikus vígjáték" besorolás alapján, és tudva, hogy ki a főszereplő, nem nézné meg, az nézze meg! Aki meg igen, az ne! Ennyi.
Véleményem szerint ez egy művészfilm, és ahogy Dris fogalmazta meg a lényegét: nagyon jól megmutatja, milyen az, amikor totál tele a tököd mindennel és mindenkivel. Amikor már fel sem fogod, mi zajlik, csak színes rohanó fénycsík minden, mert annyira ELÉG! a világból. Az egyetlen, ami fontos, az a szerelem.
Gondolom, az sem véletlen, hogy a végére került a főcím. Tulajdonképpen ahol a film véget ér, ott kezdődik minden.
(Nálam 9/10-es.)

Csak Ön után!

Ezt a francia filmet még Puzsérék ajánlották az utolsó adások egyikében (A hét mesterlövésze c. műsor a RadioCafén). Nagyon sok filmet annak a műsornak hatására néztem meg, az ebben a bejegyzésben szereplőket is.

Nekem ez a film egy ínyencfalat. Ahogy az előzőt, úgy ezt sem tudom semmihez sem hasonlítani. A műfajok fura keveredése, egyszerre dráma és vígjáték. Épp, mire nevetnél rajta, szomorú lesz, aztán ismét vicces. Lassú, lassú, gyors, gyors.
Néha úgy éreztem, már csak kevésen múlik, hogy ne váljon idétlenséggé, de sosem lépte át azt a határt.
(Aki nem látta még, de szeretné megnézni, az most ne olvasson tovább.) A vége nem happy end, de valahol mégis az. Az ember hajlamos az elesettnek, a gyengének drukkolni egy filmben, miközben figyelmen kívül hagyja a reálitást, az érzelmek kiszámíthatatlanságát és kegyetlen valóságát. Ez a film a francia vígjátékokra jellemző túlzások mellett is hitelesen mutatja be, milyen a depresszió, és hogy nagyon meg lehet bántani valakit, miközben épp segíteni szeretnénk neki. A nem happy end végülis a legigazságosabb véget, az egyetlen elfogadható végkifejletet hozza. Ráadásul nem magyarázzák túl, csak sejtésünk van, mi is történik a továbbiakban a szereplőkkel és mi zajlik a fejükben.
(8/10-es nálam.)

Apró titkok

Úgy ajánlották, mint valami hű, de nagy filmet. A témája alapján abszolút nyitott is voltam rá, szeretem az ilyen "boldogtalan vagyok az amerikai kertvárosban, most hogyan tovább" történeteket. Szívesen boncolgatok párkapcsolati összefüggéseket, és nagyon örülök, ha jó filmet találok ebben a témában. Ritka, de nem esélytelen.
Az Apró titkok sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kevésnek éreztem, hacsak nem szándékosan azt mutatta meg, sokak érzelmi intelligenciája milyen alacsony. Az eredeti cím (Little Children) sejtet valamit abból, hogy igen, arról van szó, hogy ezek a karakterek gyermeki szinten megragadtak. Milyen gyakori is az ilyesmit. Ha ez volt a film célja, akkor oké. Annak jó. Komolyan venni viszont nem tudtam. A probléma ismert, de a kidolgozás szerintem felületesebb, mint amilyennek lennie kellene. Nem tartott tükröt és nem mondott újat.
A vége, a két főszereplő döntése logikátlannak és érzelmileg is alaptalannak tűnik. Nincs kidolgozva, miért döntenek így, aztán mégis úgy. Nem szeretném lelőni, mire fut ki a történet, de magyarázatot a döntésekre sem képi, sem gondolati, sem érzelmi síkon nem kapunk. Ráadásul megdöbbent, hogy meg sem próbálnak beszélni a házastársukkal, változtatni a helyzetükön pedig végképp nem. Amit végül változásnak éreznek, az talán egy újabb hasonló helyzetbe vezet. (Egyiküknek végül úgyis el kellene menni dolgozni, és akkor ugyanaz a szitu, mint amiből kimenekültek.) A megoldás a szeretetben, őszinteségben és nyílt kommunikációban lenne, legalábbis én így gondolom. De úgy tűnik, erre eleve képtelenek. Mégcsak fel sem merül bennük. A karakterek maguk is furák, szélsőségesek. Vagy jók, vagy rosszak. A férfi, azaz apuka feje felett glória van, akármit is tesz, mesébe illően jó pasi. Ilyen már nincs is. Aki meg negatív szereplő, az negatív, és kész. Egy pillanatot sem szentel rá a film, hogy őket is megértsük vagy legalább megismerjük. És itt nem is a pedofilra gondolok, sokkal inkább a főszereplő nő férjére, illetve a főszereplő férfi feleségére.
A színészek viszont nagyot alakítottak. A főbb szerepekben Kate Winslet, Patrick Wilson, Jackie Earle Haley és Jennifer Connelly.
(6-7/10-nél többen nem tudok rá adni.)

Olyan jó, hogy van nekem "a" Szisza!

Hullámvasút életérzés. Múlt szerdán még úgy éreztem, vége a világnak, én már képtelen vagyok bármire is. Mára meg majd' kiugrok a bőrömből.
Szerencsés vagyok, mert megtehettem, hogy két napig otthonról dolgoztam, kiültem az erkélyre vagy a Tranzit teraszára, onnan nyomtam a melót, közben meg sütött a nap. Megváltoztak az energiáim, és ez hatással lett minden másra is.
Most úgy érzem, sok a feladat, de azért szép az élet!

Sosem értettem, hogy van az, hogy leteszem az asztalra a fülhallgatót, és amikor 10 perc múlva ismét felemelném, teljesen összegabalyodott, millió csomó van rajta. Ha fiókban őrzöm egy fél évig, mozdulatlanul hagyva, akkor is ugyanez történik. Pedig nem volt közben földrengés, nem állt fejére a szoba, nem pofozgatta össze a nem létező macskám... Egyszerűen rejtély.

Az elmúlt hetekben éreztem némi javulást, nem sokat, de most megint olyan irtózatosan pocsék a hangulatom, hogy azt elmondani nem tudom. Nem vagyok ideges, csak lehangolt. Nem történnek jó dolgok. Nem tudom, merre van a fény. Energiát szeretnék, sokat. Lehetőleg ingyen vagy hitelben, mert most nincs mit adnom cserébe.

Ha már van egy blogom, amiben rögzíteni tudom a jövőbeli énemnek (és másokénak), hogy mit érzek, mit gondolok és mi fontos nekem per pillanat, és ha már főoldalra kerültem azzal, hogy sajnálom a Radio Café megszünését, írok egy pár sort arról, miért is vagyok szomorú. Szerintem ennyi igazán belefér, nem keseregtem még egyetlen rádió halálán sem itt. Igyekszem nem pátoszos lenni.

Én alapvetően nem vagyok egy rádiózós típus. Nem szeretem, ha csak úgy, háttérnek zörög valami, a tévét is csak konkrét céllal szoktam bekapcsolni, a rádióval pedig különösen így vagyok. Sajnos épp ezért nem nagyon ismertem a Café elődjét, az Est FM-et sem. Amikor 2000-ben Drissel megismerkedtünk, ő mutatta meg nekem, akkoriban arra kelt és arra is aludt el. Megszerettem, de hamar jött a váltás, lett belőle Radio Café. Sokan mondják, hogy a Café már nem volt ugyanaz, mint elődje, de szerintem még így is messze kimagaslott a többi rádió közül, én pedig szép lassan (tulajdonképpen gyorsan) rákaptam. Nem értettem egyet azokkal, akik szerint nem jó, mert sok a duma. Szerettem a beszélgetős műsoraikat, mert többnyire értelmesek és nyitottak voltak, tágították a látókörömet, elgondolkodtattak. Előfordult, hogy társaságban hallgattuk, és szinte beszélgettünk a kis dobozzal, mintha egy körünkben ülő barát lenne, aki kifejti a véleményét.
Az utolsó fél-egy évben már nem újultak meg a kis műsorajánló spotok és a csak a Caféra készített reklámok sem, úgyhogy kicsit unalmassá váltak, de emlékszem, előtte mennyit nevettem rajtuk. Szellemesek voltak, intelligensek és egyediek.

Csak ez a rádió tudta elérni nálam, hogy bár időben érkeztem, mégis önként elkéssek, mert a kocsiban még végig szeretném hallgatni a beszélgetést. Vagy hogy ráhúzzak egy órát a munkahelyemen, hogy a Bolhacirkusz végéről se maradjak le. Volt, hogy csak elugrottunk vásárolni, de a hipermarket parkolójában ültünk az autóban, és hallgattuk A hét mesterlövészét vagy az éttermekről szóló műsort. Eltelt akár egy óra is, mire kiszálltunk, mert nem lehetett kikapcsolni. Sok jó zenét, amit más rádiók csak akkor vállaltak, amikor már slágerekké váltak, nem ismertem volna meg, ha nincs a Café. Fontos filmeket, amelyeket például itt, a blogban is ajánlottam, nem láttam volna.

Nagyon szomorú, hogy vége. Tényleg olyan érzés, mintha egy barát halt volna meg hirtelen. De azt ígértem, nem lesz pátosz, úgyhogy inkább ideírom a végére, mennyire örülök, hogy egyáltalán létezett Magyarországon egy ilyen! És akik csinálták, nem vesznek el, csak átalakulnak... talán valahol, valamikor még hasonló színvonalú, vagy akár jobb műsorokkal fognak előállni.