Megnéztem tegnap a Szépségkirálynő-választást. Szerintem idén szebb versenyzők voltak, mint az utóbbi években, bár én nem a 3 befutóra szavaztam volna, ha szavaztam volna, na de ez mindegy is. Azt is hagyjuk, milyen színvonaltalan a műsor, milyen puruttyák a műsorvezetők... na de aki ezeket a göncöket a lányokra adta... Borzasztó ízléstelen, piacos style. Nem finom, nem szép, nem csinos. (Makány Mártát sejtem a háttérben.)

Apró örömök az életben: végre találtam egy szimpatikus, kedves, körültekintő háziorvost, akihez ráadásul lehet időpontra menni, és tiszta, rendezett a rendelője. És ha egy betegségnek nem találják a szervi okát, eszébe jut, hogy lehet pszichés is. Hurrá!

Ismét elindult a negatív hullám az ismerőseim körében, egyik baj jön a másik után (lopás, betegség, súlyosabb betegség, halál), mint az év első 4-5 hónapjában. Erősen csuriban az ujjam, hogy engem ne érjen el. Meg hogy segíteni tudjak. Talán most van annyi pozitív energiám raktáron, hogy másoknak is adhassak. Meglátjuk, sikerül-e.

Én tényleg szeretem a nyarat, tényleg, tényleg, tényleg, a hőséggel együtt. Már nagyon vártam, hogy végre meleg legyen. Ilyenkor kell feltöltődnöm fénnyel az egyre hosszabb, szürke telekre (na, azokat viszont nem szeretem), még ha nem is mehetek tartósan napra, meg magas faktorú naptej kell, meg nem is megyünk nyaralni, vízpartra, meg minden...
Tegnap amúgy is megtaláltuk az ország szerintem leghűsebb pontját, a már emlegetett mexikói (Dobogókőnél) Shaolin falu parkjában. Nagyon kellemes ott a chi, évente el szoktunk kirándulni oda, pláne, hogy van egy jó kis magyar-kínai étterem, ahol az eddigi legjobb zöldséges pirított tésztákat ettem. Tegnap kiderült, hogy az étterem mostanra megszűnt kínai lenni, de azért így is jót vacsoráztunk náluk.
A Budapest-Mexikó úton meg pont útba esett Pilisvörösváron a Vörösvár Cukrászda, ahol megkóstoltam a már többektől hallott, nagyon finom mangófagyit.
Szóval én nem panaszkodom, 37 fok ide vagy oda, végre nyár van!

Dris "aranyköpéseiből" könyvet lehetne kiadni, különösen azóta sziporkázik, amióta babát várok. Egy korábbi, negatív terhességi tesztemre így reagált: "Ne kerülj a szemem elé, amíg nem vagy terhes!" Persze széles mosollyal kísérve.
Most meg arról beszéltem neki, mindenki mondja, milyen fontos beszélni a pocakhoz, azaz a benne levő babához, de azt nem nagyon tudom, mit lehetne mondani neki. Hogy nagyon várjuk, meg ilyesmit? Idétlennek érzem, hogy ülök az üres lakásban és beszélek a hasamhoz, pedig értem, hogy ennek fontos szerepe van a lelki kapocs és bizalom kialakulásában. Dris végighallgatta a dilemmámat, majd némi csend után annyit mondott: "Arra készítsd fel, hogy nem működik a kocsiban a légkondi!"

A jogsiszerzésnek még nem futottam neki... ööö, mert nem. Most épp nem aktuális. Viszont a hétvégén zugvezettem, és baromira élveztem. A pusztában, temetőkülsőn, sáros, göröngyös, szántóföldekkel szegélyezett terepen, 18 km/h-val döngettem, erősen koncentrálva a pedálok és sebváltó összhangjára. Aztán meguntam a tötymörgést, és végül 21-gyel is mentem. Lehúzott ablaknál még a copfom is lobogott. Egyszer még Forma-1-es pilóta lesz belőlem, "akárki meglássa".

Apropó. Küldöm mindenkinek, aki szereti érti.

A házassági hűség komoly dolog. Édes játék, és nem is gondoltam volna, hogy sokkal érdekesebb, mint ami előtte van. Ragaszkodni, hűnek lenni, másra rá se gondolni nagyon izgalmas, igazi kaland.
De van egy, csak egy belső mozi. Benne a feleség, aki időről időre megjelenik a férje oldalán, és néz jelentőségteljesen, de sosem szól. És főleg sosem tesz semmit, semmi "rosszat". Sejtelmes az egész. Mondjuk mint Monica Bellucci a Meggyanúsítva c. filmben. De a moziban bármi elképzelhető, és még az is, hogy egyszer majd ülünk a tengerparton, nézzük a homokot, és mindketten tudjuk, hogy mi már egyszer egymáséi lehettünk volna. De nem lettünk, és sokkal szebb így.

Az ötödik pecsét

Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy akárki és akárhogy ajánl egy filmet, ha az magyar, sok jót nem hiszek el róla. Így voltam Az ötödik pecséttel is, ami ráadásul régi (van, akinek ez pozitívum, nekem nem volt az) is. Aztán már annyian mondták, amennyien nem tévedhetnek. Itthon voltam, csak akkor volt jó, ha feküdtem, ezért úgy éreztem, most nem időpazarlás, ha fetrengés közben megnézem, még ha csalódás is lesz.
Nem lett. Nagyon tetszett. Igaz, vagyok annyira félművelt, hogy nem értsek benne minden apró utalást, csak minden másodikat, de a lényeg átjött. Sőt, nagyon is betalált. Gyomros a javából.
A történetről csak annyit (aki nem látta még, ne olvassa el a Port.hu-s tartalmat se, mert szépen leírják a végét is), hogy 1944-ben egy kiskocsmában 5 férfi beszélget, vitatkozik az élet kisebb és nagyobb dolgairól. Időnként a szegy elkészítéséről, máskor nehezen eldönthető erkölcsi kérdésekről. Ez az alap, aztán... de ezt már nem árulom el.
A legkisebb szerepeket is nagy színészekre bízták, és mind óriásit alakítanak. A film mondanivalója pedig számomra körülbelül akkora katarzist okozott, mint pár éve a Dogville-é, vagy mondjuk az Oldboy-é.
Bárcsak több ilyen magyar film készülne, még mostanában is!
(9/10, de mega-vállveregetéssel.)

Mentem nagy magabiztosan az orvoshoz, mit nekem egy kis vérvétel. Hát... úgy fájt, hogy majd' összecsináltam magam. Azt mondja a doki, ne húzzam el a karom, mert tönkrevágom a vénámat. Miért, elhúztam? Észre sem vettem, csak azt, hogy irdatlanul fáj, úgy, ahogy még soha, megközelítőleg sem. Mondja, hogy olyan ez, mint a fogorvos. Az is kellemetlen, de azért nem tanácsos elhúzni a fejem, mert a végén még véletlenül levágják a nyelvem. Nevet. Höhh, jó hasonlat.
Megint a karomra néz, áh, mondtam, hogy ne húzza el, ezt így nem szabad. Kihúzza, leragasztja, kezdjük előlről a másik karomon. Már remegek, mint a kocsonya, de mantrázom magamnak, hogy nem lehetek ilyen puhány, nem lehetek ilyen puhány. És jé, a másik karban nem fáj. Most akkor jól érzem, hogy nem én voltam rossz véradó?
Az ilyesmi előfordul, mindenki hibázhat. Csak az a baj, hogy egy ilyen apróság megvisel lelkileg. A fizikai fájdalom hamar elmúlik, de ezek után már attól is összerezzenek, ha azt mondják: Itt írja alá!

Fekete hattyú

Halogattam a megnézését, hogy ideális legyen az időpont és a hangulat, nehogy valamiért ne tudjam átadni magam eléggé. Magyarul rákészültem, mert szerettem volna szeretni. Sajnos azonban nem lett a szívem csücske.
A téma nagyon is érdekel. Egy anyja lelki terrorjától eltorzult személyiségű lány próbál megszabadulni ettől a rabságtól, vágyik az önálló életre, de a megfelelési kényszere még annál is hatalmasabb. Szorongásai, pszichés betegsége miatt viszont gyakran elszakad a valóságtól. Lelki problémái pedig természetesen hatással vannak szexualitására, nőiségének megélésére, emberi kapcsolataira. Harcol valamiért, de a célja elérése vagy a sikere egyben a bukását is jelenti.
A sztori nem új, sokan foglalkoztak már vele (pl. a Zongoratanárnő is hasonló alapokra épül), és szívesen néznék további filmeket is róla. Ettől függetlenül a Fekete hattyú nem tetszett. Leginkább azért nem, mert végig feszültségben tart, de nem lesz belőle katarzis. Nézőként előre rettegtem minden újabb horrorjelenettől, de egyre dühösebb lettem, miért csinálják ezt velem. Ugyanis semmi értelme. A horrorisztikus jelenetek nélkül is át lehetett volna adni a történetet. Persze az alapszitu adja, hogy nem virágos réten szökellnek a szereplők és nem rózsaszín minden, illetve semmi sem, de míg bizonyos filmeknél fontos, hogy kendőzetlenül megmutassa a borzalmakat, itt csak ijesztgetésnek éreztem. Valami nagyon hiányzott belőle, hogy jó legyen. Nekem inkább csak közepesen lapos maradt, bár elismerem, hogy nagyon látványos film.
Natalie Portman nagyot alakít a balettáncos szerepében. Megérdemelte a díjakat. Vincent Cassel-t is bírtam, de ő mindig jól adja az ilyen karakteres, negatív vagy félnegatív figurákat.
Szerintem.
(Számokkal értékelve maximum 7/10.)

Magnólia

Ez a film sokkal jobban tetszett. Meg kellett találni az ideális, borult délutánt hozzá, amikor nem sajnál 3 órát az ember az ismeretlenre... merthogy a Magnólia 188 perces. El nem tudtam képzelni, hogy lehet ilyen hosszan olyan filmet csinálni, ami végig leköt. Nem azt mondom, hogy nem lehetett volna rövidebbre vágni, de nem untam.
Amikor már benne voltam, attól tartottam, olyan patetikussá vagy szentimentálissá válik, hogy mindjárt kirohanok a szobából. De sosem vált. Valahogy mindig megtorpant az utolsó milliméternél, én meg cserébe megszerettem ezért.
Egy láncra felfűzött különálló történetek, egyéni sorsok. Mindegyik olyan szélsőséges, hogy akár hihetetlen is lehetne, de az igazság az, hogy zavarbaejtően ismerős. Minden külön kis történet a filmben saját mondanivalóval is szolgál, de összeáll egy képpé is, egy közös üzenetté. Szuper a zenéje, és amikor már nagyon sok lenne a világfájdalomból, jön egy meglepő jelenet, vagy kettő. (Nem lövöm le egyiket sem.)
Mindenki boldogtalan, mindenki elcseszte, mindenki áldozata valaminek, mindenki szeretné helyrehozni... és mindenkinek megvan a joga, hogy megbánja a bűneit. Az élet pedig igazságos, még annak is van ablaka, aki állandóan befüggönyözi.
Tom Cruise nem a kedvenc színészeim egyike, de egy-két szerepben eszméltelen jó. Pl. itt, ebben a tenyérbemászó stílusú, öntelt észosztóéban is. Aztán Julianne Moore, Philip Seymour Hoffman, William H. Macy, John C. Reilly... Az író-rendező Paul Thomas Anderson pedig kezd bevágódni nálam.
(8/10, és talán újranézem majd egyszer.)