Dris reakciója a negatív terhességi tesztre: "Ne kerülj a szemem elé, amíg nem vagy terhes!"

egy étterem teraszán McMenemy Márkot, Puzsér Róbertet és egy szőke lányt, akinek nem tudom a nevét, de szintén Radiocafe-s "arc"... és rögtön arra gondoltam, talán itt születik tőlem pár méterre az év jó híre... biztos arról beszélgetnek, hogy tudnák feléleszteni a rádiót. Vagy valami hasonlóról.
Hm, persze lehet, hogy csak söröztek egyet.

Little Miss Sunshine

Magyar címe: A család kicsi kincse, de ezt most írtam le először és utoljára. Nagyon nem tetszik, nem is értem, miért kell azt is erőszakkal lefordítani, amit nem lehet. Mondjuk legalább annyi van benne, hogy utal a film egy fontos elemére, a családra. Amire az eredeti cím nem. Na de akkor is...
Vígjátéknak titulálták, és végül is az is, végig a helyzet komikumában vagyunk, és még befut a képbe pár konkrét poén is, olyan jobb fajta, amilyet a film után még hetekig idézget az ember. Ugyanakkor mégis úgy érzem, a vígjátéki megjelölés kevés, több ez annál, társadalomrajz, családi dráma... hova fokozzam? Ráadásul amerikai, de engem hangulatában inkább az angol vígjátékokra emlékeztetett (mondjuk Mike Leigh Titkok és hazugságok című filmjére). A poénok meg tényleg ütnek.
A színészek közt, Toni Collette, Greg Kinnear és Alan Arkin mellett Steve Carell, az amerikai Office sorozat Michael-je is feltűnik. Örültem, hogy ilyen komolyabb szerepben is láthattam. Már majdnem elkezdtem írni, hogy hol volt ez a színész majdnem 50 évig, nem is értem, hiszen jól játszik, jó kiállású, jóképű, és olyan arca van, amivel akciófilmtől vígjátékon át drámákig bármit eljátszhatna... aztán megnéztem a filmográfiáját, és meglepődtem. Jó sok szerepe volt már, de én az Office előtt sosem találkoztam az arcával. Valószínűleg azért, mert kimaradtak olyan biztos fontos mérföldkövek a mozis műveltségemből, mint pl. a 40 éves szűz.
(8/10, szerethető, keserédes film.)

Michael Clayton

Nekem mindig furcsa, ha egy név a cím, mert azt sugallja, hogy egy nagyon jelentős személyről szól, aki valami világrengető tettet vitt véghez, és most tisztelgésül nagysága előtt összefoglalják az életútját. Ehhez képest gyakran kiderül, hogy nem éppen erről van szó. Egy nyüzsgő titkárnő, egy balettkarrierre vágyó kisfiú, egy hétköznapi aktakukac, szóval bárki lehet, akinek a nevét címmé emelik. Persze ő a fő karakter, szóval értem, mégis fura, ha az egész filmet egy fiktív személy fiktív nevével címzik. Mondhatni, megúszós.
No, de nem is tudom, miért írtam ezt ilyen hosszan, mert végül is a Michael Clayton ettől függetlenül egy jó kis krimi. Legalábbis nekem tetszett, izgalmas és érdekes volt, és azon ritka filmek egyike, amelyeknél belefeledkezve is feltűnt, hogy a vágás mennyit hozzátesz a feszültséghez. Valamint - amire nem emlékszem, hogy sokszor lett volna példa - , hogy egy krimiben a végéhez közeledve nem is annyira az "ügyről", hanem inkább a főszereplő lelkivilágáról tudunk meg többet. Én legalábbis így éreztem, egyre jobban átjött a vívódása, hogy legyen hűséges barát, jó ügyvéd, és egészségesen önző is egyszerre. A vége főcím alatti, hosszan vett arcjátékért meg adtam volna George Clooney-nak valami díjat.
(8-9/10, tetszett, de azért nem a világ legjobb filmje.)

Nagyon erős az idei koncertkínálat, én meg nem tudok elmenni mindre, sőt, lassan úgy néz ki, egyikre sem. Kezdődött Sting-gel és Seal-lel, akikről lemaradtam, akkor még azzal a felkiáltással, hogy önként mondok le róluk a többi javára. Most meg itt van előttünk Prince, George Michael és Sade... nekem meg egyikre sincs jegyem.
Rosszul érzem, hogy ennek az 5 előadónak a közönségében azért jelentős átfedés lehet? Jó azoknak, akik legalább kettőn ott tudnak lenni.
Hűha, lehet, hogy életemben először tarhálnom kellene?

Feküdnöm kell, meg lázat mérni. Nehezen megy, mármint az előbbi. Folyton felpattogok valami miatt, dög unalmas vízszintesben lenni, de azért igyekszem, mert kell a pihenés, a regenerálódás, meg ilyenek. Úgyhogy rss-ből kezdem olvasgatni azt a kb. 40 blogot, amit egyszer régen beletettem, de az utolsó 6324 frissülést bennük nem volt időm/kedvem elolvasni. Na, majd most.
Közben meg tanulok vízszintesen táncolni az aktuális kedvencre:

A kommentek mellett többen írtatok e-mailt is, érkeznek sorra a személyes történetek és a vigasztaló szavak. Nagyon köszönöm mindenkinek, igazán kedvesek vagytok. Most már én is úgy látom, a miénkhez hasonló eset sokakkal előfordul, és szerencsére gyakori, hogy pár hónappal később már egy másik baba is úton van, aki komplikációk nélkül fejlődik. Az ilyen sikertörténeteket jó érzés olvasni.

Ezekben a percekben épp ott lennénk a 10. heti ultrahangon, beszélgetnénk a dokival, terveznénk a továbbiakat... Na jó, ezen nem kesergek tovább, nincs értelme.

Időnként rám tör a sírás, de már egyáltalán nem mondogatok olyanokat, hogy "miért, miért?". Azt sem, hogy vissza szeretném csinálni. Fura lehet ezt hallani, de tényleg így van. Elfogadtam, el tudom engedni, csak az érzelmek még néha elkapnak. Az észérveket meghallgatom, mindenkinek igaza van, de ha sírni kell, hát sírok.

Sziszamisza sokat segít azzal, hogy saját tapasztalatából is pontosan tudja, mit érzek, sőt. Igaz, sokkal jobb lenne, ha sem ő, sem én nem lennénk érintettek, és nem erről kellene, hogy beszélgessünk, de ez van. Go ahead, together!

A blog nem csak szórakozás, de terápiás eszköz is, és dokumentáció önmagunknak, szóval a fontos dolgok akkor sem jó, ha kimaradnak belőle, ha már sajnos aktualitásukat vesztették.
Sajnos megtörtént, ami megtörtént, de ha visszanézek az elmúlt 9 hétre, úgy érzem, nagyon sokat tanultam magamról, tanultunk magunkról. Ha lehet, még közelebb kerültünk egymáshoz, érdekes tapasztalatokra tettünk szert a családban, baráti körben, és rengeteg mindent megtudtunk a babavárásról. Bár korai volt még, de óhatatlanul elgondolkodtam azon, vajon hogyan fogom megélni a szülést, milyen lehetőségek vannak egyáltalán, és azon is, milyen "elveket" vallok a gyereknevelésben. 9 hét rövidke időnek tűnhet azoknak, akik már több gyereket is végig kihordtak, de tényleg nagyon sok tapasztalattal lettem gazdagabb ebben a közel 2,5 hónapban is. Ha pedig így van, miért ne írnék le párat a blogba is, akár a jövőbeli énemnek, akár másoknak?

Ezért úgy döntöttem, némileg átfogalmazva, de a piszkozatban várakozó írásokat is közzé teszem, igaz, nem abban a vidám, boldog hangvételben, amilyenben eredetileg szerettem volna.

Az egész úgy kezdődött, hogy éreztem, hogy valami más. Nem tudtam volna megmondani, mi, de furán éreztem magam. Néha mindenféle előzmény nélkül rámtört, hogy el fogok ájulni, aztán pár pillanat múlva már megint jól voltam. Egyik napról a másikra nem fértem bele a melltartóimba. Közelgett a menzesz ideje, de nemcsak, hogy elmaradtak a premenskor szokásos kellemetlen tünetek, hanem kimondottan kisimultnak, jókedvűnek éreztem magam. Már egy hete biztos voltam benne, hogy mindez minek a jele, amikor végül elvégeztem a tesztet. Az eredmény: két csík. Nagyon örültünk, mondanom sem kell.

Mi sosem erőltettük, hogy teherbe essek. Nem gördítettünk ugyan akadályt elé már egy jó ideje, de nem hőmérőztem, nem naptáraztam, gyakran előfordult, hogy a peteérés napján épp nem is voltunk egy országban sem, nemhogy egy ágyban. Hagytuk, hogy a természet és a kedvünk megtegye, amit kell. Tisztelem azokat a nőket, akik bármit megtesznek azért, hogy gyerekük legyen. Erősnek tartom őket, hogy az utolsó utáni esélyben is bíznak, és sokuk tényleg sikerrel is jár, mert elszánt és nem adja fel. Ehhez képest én úgy voltam vele, hogy szeretnék gyereket, nagyon örülnék, ha sikerülne teherbe esnem, de ha mégsem úgy alakul, akkor sem gondolom, hogy nem élet az élet. Ha lennie kell, lesz. Abban Drissel egyetértettünk, hogy nem hiszünk benne, hogy ki kellene kényszeríteni a "sorsból".

Na, de vissza a két csíkra, és a hírre. Nem szerettünk volna, és nem is tudtunk volna várni a "bűvös" 12. hétig, hogy elmondjuk a rokonoknak. Dris szülei nagyon jól reagáltak. Főleg az anyukája örült látványosan, a hír utáni első éjszaka nem is nagyon tudott aludni, olyan izgatott volt. Másnap küldött egy üzenetet, hogy szeret minket és biztos benne, hogy nagyon jó szülők leszünk. Jól esett, mert pont erre a lelki támogatásra volt szükségünk.
Ezzel szemben az én anyukám nem hazudtolta meg magát, amikor megtudta, nagymama lesz. Ismerem egy jó ideje, felkészültem rá, hogy váratlan dolgokat fog mondani, de még így is meglepődtem. Össze-vissza kezdett beszélni, minden gondolat, ami átsuhant az agyán, ki is jött a száján, és a nagy részük nem éppen a szeretetről és az örömről szólt. Próbáltam később nem gondolni rá, de azért éreztem, hogy ezzel még lesz egy kis dolgom.
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy amikor végül a rossz hírt elmondtuk neki, szokatlanul normálisan reagált. Szeretnék majd beszélni vele az érzéseiről és az enyéimről.

Ahogy megtudtuk, hogy tényleg babát várok, egy jelszónk lett: no para! Semmin nem aggódni, mert nincs értelme. Persze vigyázok magamra, odafigyelek, amire kell, de nem pánikolok semmin. Könnyen ment.
A netes fórumokból egy óra alatt ábrándultam ki, a kismama-oldalakból meg pár hét elég volt. Azért, ha konkrét kérdés merült fel, keresgéltem, de vettünk egy-két megbízhatóbbnak és kevésbé paráztatónak tűnő könyvet, azokban szinte minden kérdésre megtaláltuk a választ.
Sziszamisza ötlete nyomán a neten mindig csak az adott hétre vonatkozó tudnivalókat olvastam el, mi várható, mi a teendőm. Eleinte nem nagyon voltunk összhangban, mármint a netes terhesinfók meg én. Valószínűleg a rövid ciklusom miatt, és mert odafigyelek magamra, már nagyon hamar tudtam, hogy babát várok (a 3. héten). Így viszont már a 4.-en átestem azokon, amiket ezek az oldalak csak a 6-7. hétre írnak. Első vizsgálat, ultrahang, mellduzzadás, szédülés, ilyesmi. Úgyhogy csak vártam türelmesen (néha türelmetlenebbül), hogy mi lesz. Aztán megjött a tökéletes vérkép, a kicsi szívhangja, az egész napos émelygések és fáradtság, meg persze a boldog várakozás és tervezgetés. Aztán sajnos egy hasgörccsel és sok vérrel végződött.

Egyrészt:
Ezt nem tudom kihagyni. Az egyik ciklus- és terhességszámítási segédleteket tartalmazó oldalon ebbe a kérdésbe futottam:

Jópofa, nem?

Másrészt:
Amikor kiderült, hogy bent kell maradnom a kórházban, Drisnek meg be kellene hoznia pár cuccomat, azt mondja a nővér: "Mondja el a férjének, mit hol talál a lakásban!" Egy pillanatra felkaptam a fejem. "A férjem is ott lakik, ugyanúgy tudja, mi hol van, mint én." - gondoltam magamban. Persze nem mondtam ki, tudom, hogy nem akart rosszat, de szomorú belegondolni, milyen férfiakkal lehet körülvéve, ha ez így felmerült benne.