Fényreklám Múzeum

Miután Dris folyamatosan eladó bringákat nézeget, kezdi beletenni a bogarat a fülembe: el kellene adni a régi mountain bike-omat és beszerválni egy hozzám jobban illő, kényelmesebb, élhetőbb kétkerekűt. Talán az nem is a tárolóban porosodna. Kezdek ráhangolódni, bizony, úgyhogy körülnéztünk a kerékpáros kirakodóvásáron a Szimpla Kertben, de nem találtunk semmit. A környéken sétálva viszont, a VII. kerületi Kazinczy utca egyik épületének (Magyar Elektrotechnikai Múzeum) udvarára tévedve régi fényreklámok múzeumára bukkantunk. Eszméletlen hangulata van, afféle időutazás. Igaz, egyes feliratok hiányosak vagy megrongálódtak már annyira, hogy alig lehet elolvasni őket, mégis nagy homlokcsapkodások voltak: igen, ezzel az omniással tele volt a város, az a másik meg a Károly körútról származhat.
Csak úgy mondom, hogy ha valaki arrafelé jár, érdemes útba ejteni.
Két dolog foglalkoztat: Este vajon felkapcsolják őket? S hol a többi? (Párat láttam már a Lánchídnál is egy design üzlet/galéria falán, de a többi...?)

Na jó, csatlakozom a Phnb-nél olvasott felhíváshoz, mert tényleg megható ez a sok ződ a légszennyezettségi térképen, de nem igazán értem. Oké, hogy nem jártak a buszok, és hogy meglepő módon végeláthatatlan dugók sem alakultak ki, de azért folyamatosan haladtak az autók a körúton, és kb. hétvégi forgalom lehetett még a kisebb utakon is. (Na jó, jó, én a sárgás pacában tartózkodtam, úgyhogy lehet, hogy rosszul látom.) Ennyi elég lenne ahhoz, hogy zöld (=jó) legyen Budapest levegője? Akkor milyen lehet a svájci Alpokban?
A BKV-sztrájkot nyilván egy autómán találta ki, a mai nap tapasztalataiból ugyanis levonható a következtetés: szüntessük meg a tömegközlekedést, le a BKV-val!

A nap poénja, hogy a magukat Jehova Tanúinak "valló" BKV-dolgozók felvették a munkát, mert náluk tiltott a sztrájk, s ebből a cég állítólag már le is vonta a következtetéseket: ezentúl Jehova Tanúit kellene alkalmazni buszsofőrnek. :) Problémamegoldás mesterfokon.

Piszkosul tudnám értékelni, ha gyakrabban lenne ilyen csend és nyugalom, mint ma. Jó, nem kell mindig, de havonta egy pénteket elviselnék. Hárman vagyunk 12 telefonra, 12 munkakörre, de akkor is. Konyhában táncikálós, folyosón zeneüvöltetős, napsütéses, Sean Penn-klónnal beszélgetős nap ez a mai.
A másik fele, hogy pl. ezért szeretek a nyüzsiben lakni, mert nem érzem, hogy a BKV sztrájkja picit is megbénítana, nem kényszerülök kompromisszumokra. Bár az sem lenne tragédia.

Szerda óta nem jutottam még odáig, hogy leírjam, végre találkoztam Anával, mármint végre beülősen, végre hosszan beszélgetősen. Fáradtan, lassan felfogósan, de majdnem feloldódósan. Mondjuk Ana nem az a típus, akiből harapófogóval kell kihúzni a válaszokat, és abban a röpke 4 (uhh!) órában, amit elcseverésztünk, eléggé megvillantotta magát. Nem nyalás, nem bók, hanem tény, hogy egy rettentő izgalmas, érdekes, csodálatra méltó embert ismertem meg benne. A hétköznapi történetei nekem szinte tanmeséknek tűntek.
Na és az meg hihetetlen, hogy egy pillanat alatt férfivé váltam a társaságában. Magam is meglepődtem. Ana rezegtetett pillákkal kért, (mivel ő vérbeli antifeminista) hogy rendeljem meg neki a kaját és mindenképpen én intsek a pincérnek, és én kommunikáljak vele, mert ha neki kell, ott fogunk meghalni étlen s szomjan, az tuti. Édes volt, nevettem nagyon, és élveztem, hogy én vagyok a "határozott", pedig ez nekem meglehetősen fura szereposztás.
Jól éreztem magam, s örülnék, ha lenne folytatás. Gondolom, ezzel minimum 8615. vagyok a sorban.

Naná, hogy ezt a témát vittem a héten a pszichológushoz is. Nagyon foglalkoztatott ugyanis. Le is képeztük rögtön, tudatalatti, szimbólumok, meg minden. Megnyugtató élmény volt, amikor kiderült, a tudatalattim tele van hittel, a közös utunkat meg, amíg a szem ellát, szépnek látja.
Végülis ő a főnök, nem?

, hogy azt hitte, ő fog betojni, szóval maximálisan megérti az érzéseimet. S a hét eleji gondolataim is mutatják, sokkal nagyobb mértékben igénylem a szabadságot, mint azt sokan gondolják rólam. S kezdem érteni azt a szokást, hogy először egy évig jegyben járnak a párok, majd hosszan készülnek az esküvőre. Már ahol.

Imádom, hogy egy ilyen dilemmával simán Dris elé állhatok és őszintén elmondhatom neki, mi zakatol bennem. Ő pedig a létező legjobb válaszokat adja. Nincs egy csipetnyi feszkó és vita sem, és ne legyen már "kapuzárási pánikom", mert alaptalan. Nincs vége az életemnek, nem lesz kalitka meg elveszett nőiség. Nem változik semmi a papírtól, eddig is flörtölhettem, meg ezután is, ha épp úgy adódik. (iiggeeen? óóh.)
Hát így. Dióhéjban.

Ahogy sejtettem, a feladatok érdekesek voltak és jó sok tanulsággal szolgáltak. Pont olyan belemenősre és lelkizősre sikerült, ahogy szerettem volna, csak két nap kevés ahhoz, hogy megnyíljanak, akik nem szoktak hozzá az őszinte véleményük kimondásához. Ez volt az, ami egy picit engem is visszafogott. De abban a visszajelzések is megerősítettek, hogy az életemben előfordult előzmények (pszichológus, családállítás, pszichodráma stb.) miatt jobban megy a mások előtt való megnyílás, az érzelmek felszínre engedése, pl. sírás, s talán az a feladatom ebben a közösségben, hogy amikor épp nincsenek ott a profi trénerek, akkor se hagyjam szőnyeg alá söpörni a gondokat, a konfliktusokat. Szívesen felvállalok ilyen feladatot, amíg a többiek is partnerek benne.
A két nap alatt úgy éreztem, szeretettel vannak irántam.
A trénerek a végére épp egy ilyen szeretettel feltöltő feladatot hagytak. Amikor már sok feszültség a felszínre tört, megkértek minket, adjunk egymásnak ajándékot. Nem kell több, csak egy mondat egy papírcetlire, amit aztán átnyújtunk a címzettnek. A mondat pedig valami olyat fejezzen ki, amit szeretünk a másikban. Valahogy így:
"Sokat adsz nekem azzal, hogy..."
"Azt szeretem benned legjobban, hogy..."
"Sokat jelent számomra, amikor..."
Mindenki megkapta a kis cetlijét, és hirtelen olyan boldogok lettünk... Egy csomó kollegámtól ugyanazokat a gondolatokat kaptam vissza, amit én is adtam neki. S a legtöbb esetben nem általánosságokról volt szó, hanem konkrét közös pontokról, apró személyiségjegyekről, ami másnak is feltűnt. Annyira felkavart, hogy az utolsó ebédnél már egy falatot sem bírtam enni, csak kotorgattam a villámmal a krumplipürét, aztán hazáig csöndben ültem a kocsi hátsó ülésén. Elvoltam a gondolataimmal.

Ma reggel ért a meglepetés, amikor kiderült, rajtam kívül mindenki szerint szörnyű volt az egész, mert nem fogócskáztunk és vidámkodtunk, hanem konfliktusokat boncoltunk és időnként el is pityeredett valaki. Van, aki szerint most rosszabb a csapat és több a konfliktus, mint volt. Pedig azok eddig is ott feszültek, csak nem vettünk róluk tudomást. Az pedig elég nagy baj. Szerintem.

Kicsit megfáztam még szombaton a nagy melegnek hitt nemmelegben, de elmentem csapatépíteni. Halogattam a bepakolást, elég lesz az utolsó pillanatban. Dris meg derékig bent a szekrényben, aztán előmászott, kezében három doboz gyógyszerrel. Betette őket a táskámba, mutatta is, itt lesz az oldalzsebben, ha kell. Tudja, amikor vidékre utazom, mik történhetnek velem, s jó, ha fel vagyok szerelkezve.
Még mindig meglep az extra figyelmességeivel és gondoskodásával, pedig mindig is ilyen volt. Mondtam is neki: na jó, elvehet feleségül, látom, hogy jó anyja lesz a gyermekeimnek.

Így indultam neki. Tele a lakásvásárlási és esküvői tervekkel. Tervekkel? Azt mégsem mondanám, inkább csak ott van a levegőben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
A két nap falun aztán megtette hatását. Érdekes, milyen rövid idő alatt kizökkentem az itthoni problémákból. Pedig igen fárasztó lelkizésekkel telt a csapatépítés, nem nagyon jutott idő és energia magánéleti kérdéseken agyalni. Talán emiatt léptem kicsit hátrébb, hogy távolabbról nézzek vissza magunkra. Vagy csak az elköteleződés kapujában természetesnek és egészségesnek mondható para tört rám?
Nem tudom. Annyit tudok, hogy furcsán érzem magam azóta. Lehet, hogy visszarázódom hamar, de az is, hogy most valami fontosra fogok rájönni. Drissel nagy az összhang közöttünk, ez nem is kétséges. Tehát ez az egész rólam szól, csakis rólam, magammal kell lerendeznem.

Azon is gondolkodtam, hogy így 31 évesen, némi változás után lehet, hogy kinőttem az Antibaby nevet. Gondolkodtam egy újon és azon, hogy hogyan lehetne átvezetni, amikor is egy újonnan megismert, velem egyidős férfi megint kimondta azokat a mondatokat, amikkel indokolni szoktam a nickválasztásomat. (Pedig tudatalattiból jött anno.) Aranyos kislány, úgy 23-25 között... böeee. Nincs ebben semmi bántó, pláne, hogy mindenki kedvesen mondja, sőt, örömmel, mintha valami jó hírt közölne. Aki pedig mélyebben belém ás, sok mást is talál. S én belül általában máshogy élem meg magamat, nem édes kislányként.
Bár...